Cserni András szerzői felülete

  Űzött hölgy Vad vihar döngeti az égnek ajtaját, árnyak közt lapuló csak villámfénynél lát… A festő ablakát szél zörgeti vajon, vagy mentsvárat kérnek fénytelen hajnalon? „Irgalmazzon nekem, tisztes, jó művész úr! Nyomomban az ördög, ha utolér, leszúr… Eresszen, bocsásson be a műtermébe, életem óvja meg! Bármit adok érte…” „Ki kerget? Mér’ kerget, árva, űzött leány?” „Kettőnk között titok, és méhemben talány…” „Kerülj be, itt bújj el! Megóvlak, ha tudlak.” „Erős lesz-e hozzá? Vele kutyák futnak.” Töpreng a vén festő: ugyan, mit tehetne? Műterme túl kicsi, hogy elrejtse benne… Szeme ekkor ritka ecsetjére téved, s eszébe jut egy rég feledett történet: Erdő ölén egyszer vérző ifjút látott, hát széthasogatott egy drága kabátot, legdrágább kincsét, s bekötözte azzal, megetette édesgyökerű haraszttal. „Kegyes lelkű festő, lásd, kivel van dolgod. Erőt adok neked: úgy lesz, ahogy mondod, ha kezedbe veszed e bűvös ecsetet, s kiáltod a csengő tündéri nevemet.” ...

  A siralomház Komor, szürke falak s acélrácsok mögött kivégzésre vár az elítéltek hada. Dühös börtönőrük tán a Sátán maga, gyötri, tépi őket az utolsó percig: vasas korbácsai a húst gyakran metszik. A rabok csak ülnek, szemük-szájuk néma, reményt már nem szállít testükben a véna. És az egyik cella hűvös, sötét mélyén kuporog egy testben ifjú, lélekben vén elnémított költő, ki verset nem írhat (azok miatt kapott bilincset és szíjat), s halálát a börtön falai közt várja. Sok hónap után is képzelete árja elkapja őt olykor, s messzire repíti, meg nem írt versekkel magát eltelíti. Könnyezne is talán, de a szeme száraz. Egyik szennyes hajnal zord katona táraz, a vén-ifjú költő vele szemben áll meg. Utolsó szó jogát megvonni nagy vétek, még a börtönben se vetemednek erre, esélyt kap a rab, hogy hangját felemelje, pár szóban összegzi, ami szívét nyomja: „A költészet lángját ember el nem oltja, hogyha nem írhatok, elvetélt gyermekek fogannak s meghalnak – me...

  Az utolsó dalnok Beton és vas temploma áll a város szélén, ráncot vés a szürke égre az eltüzelt szén, amely alatt csendben fekszik komor emlékmű. Tonnás súlya alatt halt az egykor szép, zöld fű. Szélfútta, kies puszta ez. Messze elkerülik, mert felélednek múltban maradt emlékeik a csonkolt tribün és a repedt kövek láttán, s ki sokat emlékszik, arra halál vár tán… Mégis van egy ember, ki rettegésén győzve a nagy emlékmű előtt letérdel a földre, két kezébe veszi kopott, poros hangszerét, majd elkezdi rég nem dalolt, fájó énekét. Az igazság száműzve, a szabadság halott, férgek népe mámoros diadalt aratott. Mindenhol csak beton, szögesdrót és gyárkémény, ezt adta csak nekünk a csalárd szavú önkény. Intettünk mi, dalnokok. Kezdetektől féltünk, hogy egy nap már nem lesz oly cukormázas létünk, mint amilyet ígértek, s lám, igazunk lett: betonba temettetett sok szégyenteljes tett. Nem ígérnek többé semmit, nincs szükségük rá félelemmel váltak lassan felettünk ú...

  Ártatlanok balladája Félreverik a harangokat, nagyurak állnak egy halott körül. A jövendő ládáján lakat, és szívükben baljós kételyek. Meghalt a király! Éljen a király? Örökös (gyermek) kettő is van, fejük nem bírja még a koronát, így parancsolni az országban addig Richard fog, mint Lord Protektor. Meghalt a király! Éljen a király! Gyanakszik a gyermekek anyja, nem bízik meg nyájas sógorában. Talán mint kígyó, megmarja, ha keblén sokáig melengeti. Meghalt a király… Élhet a király… Hintó zötyög erdei úton, árgus szemek figyelik, merre megy… „A hintó tovább ne guruljon, mi visszük tovább a hercegeket.” Meghal a király? Élhet a király? Tower falai közé zárva nem tudni, rabok-e vagy szabadok. Csendes a két ártatlan árva, s a nappalt felfalja lassan az éj. Halt már meg király, és élt új király… Odahaza a hír hallatán rémálmot lát a két gyermek anyja: mérget kever egy gaz sarlatán, kardot éleznek, kötelet fonnak. Meghalt a király? Él-e a király? Ti...

  A tory teája Parlamentnek támaszkodó, álomszuszék Nagy Benő így kongatta az ötórát: Én vagyok a nagymenő! S minthogy ez az angoloknál a teázás ideje (s különben is, szanaszét ment már mindegyik idege), egy vén tory úgy döntött, hogy kivesz pár perc szünetet, s csészéjében lemeózza a „brit” teaszüretet. Kibattyogott kedélyesen a mutatós konyhába, sudokuzott egy inas ott – a tekintete kába. A tory torkát öblös, mély, rezgő hangra késztette (vagy egyszerűbb szóvirággal, szimplán: megköszörülte): Teát főzzél serényen, mert mindjárt szomjan pusztulok, s kihalsz akkor fixen te is, mint a bárgyú őstulok. Megretten a szerény legény, és kapkodva nekilát, ám ijedtében nem vizet forralt, hanem tequilát, ráadásul mikor a sir süteményért szalasztja, eszébe jut, otthon mindjárt kiszárad a harasztja, hazaugrik meglocsolni, majd sorban áll egy órát, s visszaérve borzalom: kihűlve leli a teát. Idő van… A tory bosszús… Menti hát a menthetőt: a mikróból remél nyerni melegítő...

  Bűnüldözők balladája Levelet lelt asztalán a magánnyomozó nagybajuszú segédje az egyik reggel. Olvasta egyre riadtabb tekintettel; kedélyét betemette a bánat, mint porhó. „Drága barátom! Bocsássa meg, hogy nem szám tépem-tátom, hanem tollat ragadva ömlik belőlem szívem panasza. Annyi nyomozás után, oly sok rácsok mögé dugott bandita után az igazság öné, tévedtem, elismerem nagyképű mibenlétem. Ironikus: mindig én mondtam magának, az események szeme előtt szállnak, mégsem érti, mert csak néz, nem lát se erdőt, se fát. S mit felelt rendre? Eljön az ügy, min nem fog a nagy agy-penge. Igaza lett: a nap, a sziszifuszi munkám elérkezett. Elbuktunk. Kudarcot vallottunk. Vagyis… én. Makulátlanságom maszatolja szén. Emlékszik a Loner-ügyre? Fiatalember, szeme szürke, egy esős napon beállított hozzám, mert… Áh, hisz emlékszik. Még megharagszik rám, amiért ismétlem magam. Hogy ne feledjem szavam, három hónapja töprengünk az ügyön, sokszor ketten, néha csak én...

  Ködök Hídja A bársonyléptű, leples alkony megközelítette London elcsituló, füstöt fúvó városát, és az árnyas sikátoroktól a lusta Temzén át vörös pizsamát húzott rá, mint anya a gyermekre. Ballagott egy ember csendben, jobbján ballagott a víz. Szeme a betonon, két keze zsebében, ökölben, elfelejtette, már hány órája kóborol étlen, mert gyomra kavarog, szájában ül túlvilági íz. Egy hídra vitték léptei. Meglepődött, mert sose látta eddig. Más volt, mint a Tower vagy London híd, gallynak tűnt, mit a reménytelenség habjába merít egy hívogató hatalom test nélküli ködkeze. A részleteket elrejtette előle a hízó alkony. Azt látta csak tisztán, hogy szürke ködbe borul a túlsó fele. A közepén lóg határvonalul egy széllel küszködő, hamuszürke, tépázott zászló. Odabotorkált, megsimította, kezébe vette. Írás volt rajta, titokzatos, kétsoros üzenet: „Ki e hídra lépsz, fontold meg következő léptedet Ködök Hídján, mi múlás-maradás határhelyzete!” Dobbant a szív, gondol...

  Boleyn Anna Whiltshire-be a király küldönce levelet visz, melyben áll: egy szív szívet szerelembe temet. Ánizsízű, bódító bókokat kap Anna, de cserébe vissza ledér mosolyt sem adna. Kályhaforróvá fűti Henrik szenvedélyét, hogy leveleit szó nélkül szórják szanaszét, mert sosincsen annál a gyümölcsnél édesebb, amiért ellep, beborít ezer véres seb. Egyezkedik, alkudozik földdel és éggel: házassága semmisség katlanjában ég el, összevész a pápával és nem retteg átkot, csak szüljön neki fiút Anna, az az áldott! Enged a fagy a langyos tavaszi napfénynek, enged Anna az örökös leánykérésnek. Egy házasság születik, egy másik szétfoszlik, s az esküvő napján új vallás születik. Házasság született, majd születik egy gyermek, és születésével halnak meg a remények a király szívében, mert nincs fia még most sem. Utódtalanságtól retteg rettenetesen. Várandós lesz Anna néhány alkalommal még, de magzatait méhében fojtja meg a vég… Csalódik a nagy király, bánatában szétn...

  A szobor meséje Egy ködös-esős, őszi napon elszabadult egy születésnapi luftballon, s a szél addig cibálta, reptette, míg zsinege egy szoborba gabalyodott a Trafalgár téren, egy szoborba, ki évek óta nem volt ébren, s most felnyitotta merev szemét: Utamba sodródott egy újabb szemét – sóhajtott, majd úgy döntött, könnyít egy kicsit vasból öntött szívén, s mesélni kezdett egy szomorú történetet, kesergett, vele mindez miért történhetett: Régi-régi szép időkben nem voltam még ily erőtlen, mozdulatlanságra kárhoztatott szegény pára. Acéllábam, acélkarom mozgathattam szabadon, barangoltam naphosszat réteken és utakon, s nem tettem ezt hebehurgyán, bármilyen cél nélkül, a Szépséget kerestem, mi soha meg nem vénül. E térről indultam kárminvörös hajnalban, s mentem, mígnem betértem a Nemzeti Galériába. Ezer pompás festményt láttam, ecsettánc vászonba zártan… Színözönnel sziporkáznak, de elég a díszes máznak párszáz év, és megfakul, s a festmény tünékeny sz...

  A kripta kísértete Árnyas kripta komor mélyén a Pál-katedrális alatt, ott, ahova sosem süt fény, hangok simítják a falat. Halk énekszó, kellemes, lágy, vízcsobogásszerű dallam, puha, mint a friss, vetett ágy, borús szívre édes balzsam. Sápadfehér leány dalol hószínű sírkőre dőlve, dúdol s dereng ott lenn, ahol minden hideg, néma, pőre. Énekéből régmúlt idő emlékei kelnek szárnyra, s bánatos sorsát e bús nő halkan a falnak feltárja: Élt egy fiú és egy leány kinn, a réten, hegyek között. Tanyájuk volt, ott sok bárány, s malom, mit a folyó lökött. Nevetése Hold sugara, hő szerelme napfény heve, szép szeme a csillagokra, s gyémántra hasonlít neve. De egy gonosz égi erő irigyelte tőlem nagyon, hogy forró szívvel szeret ő, s vízbe lökte egy bús napon. Megcsúszott egy kicsiny tócsán, s malomkerék szegte nyakát… Lelkem akkor, mint egy vulkán, könnyet ontott, omlott a gát. Ide hozták kripta-mélybe, hol nincs patak, madár, mező, itt szánták őt ör...

  A strázsa sipkája Fénybe borult a királyi kastély, ünnepet ülnek: bál van és estély. És hogy a vendég mind jól mulasson, árny ne lopózzon végig a hallon, körbe az ajtók és kapuk alján stárzsák állnak az éjjeli gályán. Egyikük, arca maszkja alatt, még elszántabb tüzű buzgósággal ég: felszerelése oly makulátlan, mintha ragyogna csillaggá váltan, mert hivatása élete néki, s mércének a tökéletest érzi. Így lehet aztán, hogy másnap reggel, mikor az ágyból friss fejjel felkel, rémült grimaszra tátja a száját, mert fekete szőrből varrt kucsmáját, azt, ami minden strázsafej éke, nem leli, s tudja mindennek vége. Nézi az ágyon, nézi a földön (várja a rideg és néma börtön…), szekrénybe néz, nem leli ott sem (pánikja fáján sok gyümölcs terem…), nincs nyoma itt bent, nincs nyoma ott kint (életétől keserű búcsút int…) Király elé áll bűnbánó arccal, mint mennyből kivetett, bukott angyal, bűnhődni akar a tömlöc mélyén s csüngni a halál hosszú kötelén. De a kirá...

  A magányos majom balladája Üveg-beton palotában szelet dzsungel pompáz: trópusi fák, esőillat, színes virág vagy száz, egy igazi édenkert. És benne egy szem úrként majom gubbaszt lombos ágon – de cseppet sem önként. Arcára a búskomorság örök vonást vésett: nem tud örülni, hogy kapott ennyi jót és szépet, nem tudja, csak néha-néha dicsérni jó sorsát, mert dúlt szívvel kell rágja a magányosság-torzsát. Minden színes szirom szürke pislogássá fakul, minden illat a kelyhekben marad örök rabul, minden falat keserű lesz s a puha lomb érdes, míg szíve a mellkasában egymagában verdes. Az emberek nem értik, hogy miért búsul magában, gazdag édenkertjében a veszélytől elzártan. Azt gondolják, többre vágyik ételből, italból, kényeztetik hát, míg olybá tűnik, nem lakott jól. De a szegény majom szívét nem tudják etetni, s bánata a lassú halál ígéretét rejti: alig eszik, alig mozog, nem vidítja játék, úgy gubbaszt egy sarokban, mint lassan fogyó árnyék… Az emberek fela...

  Az eltitkolt szerelmek parkja London füstös, lágy ölén árny hajlik egy árnyra: öreg, odvas fa alatt szeretőjét várja. Nem tudhatja titkukat a városból senki; e békés Park utolsó mentsváruk jelenti. Madár se jár erre, ha éjfélt üt az óra, és kámforrá válhat, ki itt járt, virradóra. Nem locsog a Park soha – titkok szelíd őre: óvja mindenki vágyát, legyen hősi, dőre. Mozgalmas a mai éj: három pár is bújik acéllécek tövétől a csónakos tóig. Három pár az három sors hat személyre írva, a Park csendben figyeli – még bírja, még bírja… Az egyik pár titokban kell szeressék egymást, mert napvilágon szülne ég- és földindulást… Mézbe mártott citromhús minden lopott percük s csak a Park kis lugasa lehet közös kertjük. A másikak jóformán egymást nem ismerik: futó románcot rendez a telihold nekik. Vadul vetik magukat a másik karjába, nem törődve azzal, hogy lesz-e folytatása. A harmadik pár sötét lelkű, mint az éjjel: házasságot csúfolva ölelkez...

  A tolvaj lord A tenger lágyan hullámzott, az olajbogyók feketélltek, föveny fedte a szép partot az athéni ég alatt. Száz szép szobrot rejteget az impozáns Akropolisz, de lelsz-e neki rejteket a hajódon, Lord Elgin? Partot ér az angol flotta és a markos matrózok, mivel a lord parancsolta, már fenn, a hegyen vannak. „Ó, e frízek olyan szépek, vétek lenne bántani…” „Örökké itt úgyse épek! Mi csak megóvjuk őket…” „Ki engedte, ki kérte ezt?” „Nekem nem kell engedély! S nem is áldás: terhes kereszt barbároktól megmenteni…” „Kemény görcs szorítja mellem, mert ez háromszoros bűn: művészet, ég, ember ellen…” „Elhallgass, és véss!” A tenger harag hullámát dübörögve veti, viharfelhők köntösén át a napfény alig látszik. Zúgolódó whigek, toryk ülnek össze Londonban, ősz fejüket azon törik, mit érdemel Elgin? „Parthenoni domborművek sorakoznak odakint; igaz választ követelek: ki adott engedélyt?” „Jó társaim, nemes lordok, nincs miért aggódni: a...