Cserni András szerzői felülete

  Az első kendergócpusztai közjáték Mesedélután – Sokadszorra is mondom, nem örülök ennek az egésznek – mondta sokadszorra a Pontyfejű Kisfiú. – Sokadszorra is felelek, mi sem – felelte sokadszorra Matyi, a hatezer amperes pszichopata. Nevezettek, valamint az eddig nem nevezett, de jelen sorban megnevezett Konstancia és Kenderes Józsi egy náddal és gyékénnyel övezett holtág mellett álló kalyibában ücsörögtek. E tákolmány a Pontyfejű Kisfiú otthona volt, aki olyannyira megdöbbent, mikor pár órája betoppant hozzá a három holtfáradt utazó, hogy csak pislogott, mint hal a szatyorban, s ehhez nejlonzacskóra se volt szüksége. – Nem értem pontosan, mit vártok tőlem – nézett rájuk szúrósan, mire Kenderes Józsi fájdalmasan feljajdult. – Ez fájt! Mintha tüske lenne… És nem jóféle kajszos karcibarack… izé, karcos kajszibarack. – Rövidtávon menedéket kérünk tőled – vette vissza a szót a hatezer amperes pszichopata. – A kunyhódat csak az találja meg, aki ismeri az apád bátyjának az...

  Az utolsó dalnok Beton és vas temploma áll a város szélén, ráncot vés a szürke égre az eltüzelt szén, amely alatt csendben fekszik komor emlékmű. Tonnás súlya alatt halt az egykor szép, zöld fű. Szélfútta, kies puszta ez. Messze elkerülik, mert felélednek múltban maradt emlékeik a csonkolt tribün és a repedt kövek láttán, s ki sokat emlékszik, arra halál vár tán… Mégis van egy ember, ki rettegésén győzve a nagy emlékmű előtt letérdel a földre, két kezébe veszi kopott, poros hangszerét, majd elkezdi rég nem dalolt, fájó énekét. Az igazság száműzve, a szabadság halott, férgek népe mámoros diadalt aratott. Mindenhol csak beton, szögesdrót és gyárkémény, ezt adta csak nekünk a csalárd szavú önkény. Intettünk mi, dalnokok. Kezdetektől féltünk, hogy egy nap már nem lesz oly cukormázas létünk, mint amilyet ígértek, s lám, igazunk lett: betonba temettetett sok szégyenteljes tett. Nem ígérnek többé semmit, nincs szükségük rá félelemmel váltak lassan felettünk ú...