Cserni András szerzői felülete

  Megérint a múlt A múzeumi vitrineknél megérint a múlt. A parázsló kehely, a lámpás melyben láng gyúlt, a kövér amforák, a délceg, büszke szobrok – ezer, mítoszt némán mondó, festett, vésett torok –, és szarkofágok, rosette-i kő, Narmer-paletta, maszkok, díszek, kőfejek (mind törzsi kéz faragta). A csontok, kövek előtt állva megérint a múlt. Ez az az őslény a könyvlapról, mi mocsárba fúlt, s ott a szarvas, az alka, meg a „rettenetes kéz”, a lépcsőről a tömegre kőszemű Darwin néz, s lám! itt a naplója – e lepkét ő gyűjtötte be… A folyosókat járja az elődök szelleme. A Globe-nál és a sírköveknél megérint a múlt. E színpadon párszáz éve eljátszott viszály dúlt, és ő maga kérdezte tán: lenni, vagy nem lenni? S a sírköveken oly nevek, kikből nincsen már semmi, csak pár ködös évszám, történet és kép egy könyvben – de míg hantjuk van, nem felejtődnek el egykönnyen. Akármerre járok, mindenhol megérint a múlt. E sok civilizáció, állat, ember elmúlt, s mit ért belől...

  Szépséges szennyeződés Ahogy a legszebb, színes ékköveket szennyeződésbe mártott ecset pingálja pompássá, úgy az emberből egy darabot lenyes az élet, hogy tökéletlenül legyen tökéletes. Az a kis eltérés a kristályrácsban, az a porszem, zöld festékké váltan, az a kicsit más, az a „hiba” alfa s omega, és szépség a fia. Hibátlannak lenni… Biztos jó lehet, de túl szűk, de túl vaskos volna a keret életünk körül, melyből minden szín kiürül. Attól vagyok ember, attól vagyok szép, hogy karcolt lelkem kicsit piszkos és nem teljesen ép, ez adja a ragyogást, ez adja a fényem, ez az ok, hogy nem kell szürkeségben élnem. Minden hibám hozzám tesz, minden hiány épít, csillogóbbá formál, nem csak lassan vénít… Hát szép volna a vétek, mint a vadvirágos, tarka rétek, és a züllés érték? Hogy így éljünk, valakik kérték? Nem. Létem nem bűnbe merülve élem, de döntést nem szégyellek, hibát nem tagadok, önmagamhoz hű maradok. Bármi karistol, pettyez, belém vés, nem zavar. Sz...