Cserni András szerzői felülete

  Tennyson sírja előtt Az öreg Westminster falai között sokaknak van örök nyughelye. Itt bolyongok én, mint fásult üldözött, a Költők Sarka intett csendre. Nagy elődök neve néz a kövekről, százados szellemük meglegyint, és az egyik szobor lassan felém dől; Tennyson elmúlt, hideg port hint. Ó, nagy előd, kiről pár hónapja még azt se tudtam, élt valamikor, mondd titkod! mert továbbgördül a kerék s engem is befed a hideg por. Különös és hálátlan lény az ember, összemlékezete szelektív: ugyanolyan versért koszorúz, elver, feled sokat, kit költőnek hív. Ha az én Lady of Shalott om után többszáz évvel síromhoz lépdel egy leendő költő, s megpihen lustán, hadd hintsem hideg porral éjjel! 2024. 11. 01.

  Egy virág kérése Azt hittem, a pompázás a legjobb út: színes és illatos legyen a virág, így nem rút, fodros szirmok, csipkés szélű levelek – évek óta hamis hajnalra kelek. Voltam kert és üvegház minden virága. Hol fekete földből, hol homokból szöktem szárba, fákra kúsztam, tóra ültem, buja dzsungelbe merültem, s mindig nagyon lenni akartam valami több, mint a talajon vagy a víztükrön virító egynyári, mi megfagy, ha az első hó lehull. Köntöst öltöttem hát, sokszínűt, súlyosat, hogy aki lát, gyönyörködve közelítsen meg, orra pedig megremeg kelyhem bódító parfümjétől, mi a szirmok közül zubogva dől, de diszkréten eloszlik hamar, s csak az érzi, az érti, aki igazán akar az átlagnál többet, s ő mindent észrevesz a szirmokon, ezer fodrom szemének rokon, hát fejet hajt: Ez aztán a meseszép virág! Valamit elronthattam, mert alig-alig ért a világ. Véletlenül láttalak meg, s először sziromleveleid észre se vettem, csak hogy előtör mellettem a földből egy bájos...