Cserni András szerzői felülete

  Natura artis magistra Ó, milyen csodásak Katalónia sziklái! Köves lábukat a Földközi-tengerben mossák, rücskös tenyerükről havas hegyekig ellátni, szakálluk tövisbozót, aszfodélosz, olajfák.   Ó, milyen csodásak Andalúzia hegyei! Mitikus uralkodókként állnak egymás mellett, fenséges palástjukat fákból, bokrokból szövi tarka aranyra-zöldre a vén anyatermészet.   Ó, milyen csodás az óceánpart Tenerifén! A nyughatatlan, mindig ostromló, vad hullámok és a szelíden táncoló pálmafák közt bús szén, gyászszínű homok s bazalt a határ – „kövesárok…”   Ó, milyen csodás Aragónia gyors Ebrója! Bár rohanva szeli át a várost és vidéket, lusta nádast épít hol megpihen gém és gólya, virágzik végtelen méhében a vízi élet.   A természet tényleg a legnemesebb alkotó; megértem Gaudít zabolátlan báját látva. Mást ugyan minek? Ennél szebb létre nem hozható: szelíd, homokos lagúnát árnyékoló pálma.   Azúrkék, tiszta, sekély víz...

  Olajtenger Lyukat ütöttek az olajosüveg falán. Erősebbnek hitték talán, vagy nüxi, sötét indítékuk volt, ki tudja? Egy biztos: az olaj cseppfolyós, nyálkás ujja láthatatlan, de tapintható mintákat rajzol a szövetekbe, mint egy inverz szabó (ő tönkreteszi a ruhát). A lyuk tágul. Repedezik a gát. Két tenyeremmel tapasztanám a rést be, de a cakkos perem intését a bőrömbe véste, s most vérrel elegyes az olaj és véres olajjal a talaj. A textil és a föld már kihányja az erőszakkal beletömött levet. S ha már többet nem szív fel, nem fal, áradni kezd az aranyló apokalipszis, fojtogató, folyékony szepszis. Ujjaim olajtól síkosan veszem el, hogy tisztára mossam, de úgy zubog már az ár, hogy lábamról ledönt, és körülöttem mindent eláraszt, elönt. Síkos szigetként lebegek az olajtengeren, ősi sziklák figyelnek szenvtelen, lesik, a hullámok kit, mikor szaggatnak szét, és formálják egy új kor modern Kharübdiszét. 2025. 12. 12.

  Részegek és józanok Egy kopott kanapén ülök, a kezemben pohár alján egy deci olaszrizling bódult táncot jár, ring ritmikusan a villódzó, visító fénnyel a zenére, amelytől furcsán hangos az éjjel. Hiába tömeg, egy kép magát belém harapta: én alig ittam, te felöntöttél a garatra. Szinte ide hallom, ahogy akadozó nyelvvel ajkaidról száz homéroszi hősköltemény kel kitalált, eltúlzott és megélt kalandjaidról. Tekinteted megakad rajtam. Szembogaradból tűnik a fény pillanatra – hogy szakadjon a gát, jöttödben felhajtasz egy vörösáfonyás vodkát. Mindig így kezdődik: ártatlan beszélgetéssel. Forró közelséged cserfes félhomály fedi el a többiek elől (miért félsz, hogy bárki figyelne?), nem vesz célkeresztbe semelyik haver figyelme, mégis öt perc után jön a szokásos mondatod: Gyere velem ki, hátha látunk hullócsillagot! Idekint minden csendesebb, és hűvös van kicsit. Lúdbőrzök, mire rám adsz egy barna kötött pulcsit, a sajátod… Belepirulok sokadjára is, miközben le...

  Űzött hölgy Vad vihar döngeti az égnek ajtaját, árnyak közt lapuló csak villámfénynél lát… A festő ablakát szél zörgeti vajon, vagy mentsvárat kérnek fénytelen hajnalon? „Irgalmazzon nekem, tisztes, jó művész úr! Nyomomban az ördög, ha utolér, leszúr… Eresszen, bocsásson be a műtermébe, életem óvja meg! Bármit adok érte…” „Ki kerget? Mér’ kerget, árva, űzött leány?” „Kettőnk között titok, és méhemben talány…” „Kerülj be, itt bújj el! Megóvlak, ha tudlak.” „Erős lesz-e hozzá? Vele kutyák futnak.” Töpreng a vén festő: ugyan, mit tehetne? Műterme túl kicsi, hogy elrejtse benne… Szeme ekkor ritka ecsetjére téved, s eszébe jut egy rég feledett történet: Erdő ölén egyszer vérző ifjút látott, hát széthasogatott egy drága kabátot, legdrágább kincsét, s bekötözte azzal, megetette édesgyökerű haraszttal. „Kegyes lelkű festő, lásd, kivel van dolgod. Erőt adok neked: úgy lesz, ahogy mondod, ha kezedbe veszed e bűvös ecsetet, s kiáltod a csengő tündéri nevemet.” ...

  Mesél a kályha Holdillatú, lágy estéken, mikor a szél hevesen zúg, kályha köré ülnek csendben mind, kik vágynak pihenésre. Pattogó lángnyelvek és kellemes meleg halkan meséket elevenítenek meg. Csempéjére ravasz róka mázas képe van égetve, megleckézteti a gólya épp őt, hogy mást be ne csapjon. És szinte hallani, amit a madár mond: Rossz szándékból fakad mindig, mindig a gond. Másik képen szamár ordít, üvölti, hogy a fű égkék. Tigris ebből vitát fordít, s oroszlán tesz igazságot: tigrist megbünteti, szamarat elhajtja, ostobával okos magát ne zavarja. Akad kutya, teknős és nyúl, tücsök, hangya, ordasfarkas, tűz fényénél mind előnyúl mozdulatlan helyzetéből. Nappal színes képek, mozdulatlan ábrák, titkon, némán egyre az est jöttét várják. S holdvilágos, lágy estéken, mikor a szél csontig hatol, kályha mellett ülnek körben mind, akik mesére várnak. És mesél a kályha emberről, állatról, s mindbe morzsát csempész a való világból. 2025. 10. 07.

  Jurászik Mónika Erzsébet: Mi lenne Mi lenne, ha nem írhatnék verset? A rímeim nem lennének nyersek. Nem keringne ronda mendemonda, mit éltem meg s mi került oly sokba. Mi lenne, ha nem jönnének szavak, mit bírálhat annyi rémes alak. Nem lehetne belemagyarázni, mitől fog a hideg majd kirázni. Nem lenne több ritmus, mondat, szólam. Nem kérdeznék: rólad szól vagy rólam? Kukutyinban zabot hegyezhetnék, akkor is csak pusztán ember lennék. Mi lenne, ha nem írhatnék verset? Beültetném virággal a kertet. Építenék neked más világot, olyat, mit csak Isten szeme látott. Könnyeimmel megöntözném dalban, vidámságban táncot ropna a talpam. Színeivel megtölteném lelkem, lehet, hogy már nem is kéne ennem. Mi lenne, ha a szám elnémulna? A szívem csak gondolatban szólna, Fütyülnék az összes kudarcomra. Élet csalna mosolyt az arcomra. Választanék csillagot az égen, ugyanúgy, mint az emberek régen. Leraknám a lábnyomom a porba, egymás után, rendbe, libasorba. De ...

  A siralomház Komor, szürke falak s acélrácsok mögött kivégzésre vár az elítéltek hada. Dühös börtönőrük tán a Sátán maga, gyötri, tépi őket az utolsó percig: vasas korbácsai a húst gyakran metszik. A rabok csak ülnek, szemük-szájuk néma, reményt már nem szállít testükben a véna. És az egyik cella hűvös, sötét mélyén kuporog egy testben ifjú, lélekben vén elnémított költő, ki verset nem írhat (azok miatt kapott bilincset és szíjat), s halálát a börtön falai közt várja. Sok hónap után is képzelete árja elkapja őt olykor, s messzire repíti, meg nem írt versekkel magát eltelíti. Könnyezne is talán, de a szeme száraz. Egyik szennyes hajnal zord katona táraz, a vén-ifjú költő vele szemben áll meg. Utolsó szó jogát megvonni nagy vétek, még a börtönben se vetemednek erre, esélyt kap a rab, hogy hangját felemelje, pár szóban összegzi, ami szívét nyomja: „A költészet lángját ember el nem oltja, hogyha nem írhatok, elvetélt gyermekek fogannak s meghalnak – me...

  Szobrokat állít a Halál Görcsös, amorf ölelésbe zárja a bronzból öntött asszonyt fémtestű párja, lábuk tánclépésbe fagyva, arcuk réteges levelű hagyma. Mellettük fuldokolók hajója hányódik némán. A hullámverésbe fagyott ladik torz utasai szótlan sikollyal hörögnek az ég felé, mintha e hangtalan dal megmenthetné őket az elkerülhetetlentől. Mert már jön Ő. Útjában minden romba dől, jön, vágtat sárkánygyík hátán, visongva menekülnek izzó szeme láttán, s nyomában lohol démoni sereg, kiknek torz pofája láttán a Hold is remeg. Rikoltozva randalíroznak, tombolnak az utcaköveken és a falak alatt ugrálva, míg az emberek reszketve bújnak ágyba. De élőt most nem ragad el a had. Most csak figyelmeztetnek: Eljövünk majd, ha ilyen bőszen keresitek a bajt! Hogy itt jártak, annak emléke másnap reggelre az Armageddon újabb bizarr szoboregyüttese. 2025. 09. 11.

  Csokor Lassan lépdel a Nap az égre, majd a horizont alá; a szél átmozgatja lábát és cipőt húz rá, mielőtt kocogni kezd; galamb totyog a ház körül, megkopogtatja az ereszt; éjjel a csillagok andalogva sétálnak, vissza-visszanéznek – valakire várnak… Csak én képzelem, vagy a fényük tényleg kicsit tompább? Oly furcsa: te már sehova se mész, de a világ ballag lassan tovább. A sarokban gyertya pislákol szerényen, egy plusz teríték az asztalon, mellettem, a tükrön elmaszatolódott ujjnyom… Hogy vagyok? Még nem tudom. Néhány hírnek idő kell, hogy érjen az ember lelkében, míg fel tudja fogni a felfoghatatlant: téged takar be nemsokára e hant. Arcod fényképekbe, neved kőtáblára költözött, s a csendes távozás hangtalan léptei mögött nem maradt, csak üresség. Megtölteni semmi se lenne elég. Bárcsak egy búcsúszót még mondhatnál, bárcsak megállhatnál egy pillanatra a folyónál, bárcsak tudnám, mindig ily tisztán fogok emlékezni rád, bárcsak ezt a verset is elolvashatnád, bárcsak… bárcsak…...

  Van egy híd… Van egy híd a ködös óvárosban, minden oldalról deszkák veszik körül, kintről ne lássák, ki lépte koppan, mikor egy ítélet villámként dördül. Mielőtt belép, lehet még bárki, történetének hangos mesélője, a hídon kénytelen mássá válni, átöltözni a rászabott szerepre. Csuklyával takarják el az arcát, és éles bárdot adnak a kezébe. Aki ránéz, embert többé nem lát, ő a sors megtestesült Erünnisze. Nincsen választása, ezt tudja jól: elvégzi a rászabott feladatot, és mikor hajnalban a kakas szól, levetheti a kényszerű alakot. S csak jönnek-mennek a hídon folyton, magukra öltenek száz titkos csuklyát, örök körforgás, örök s monoton, s a híd őrzi örökké mindük titkát.   2025. 08. 09.

  Megkövülve Még nem tudta a napsugár, mikor aznap reggel sudár karját a Föld felé nyújtotta, hogy délre valakinek szívét adja oda. Lassan kapaszkodott fel a láthatatlan létrán, közben merengett a tájon mélán. Rátekintett az óvárosra: tegnap éjjel tóvá mosta egy hirtelen vihar. Pusztított a zivatar. A sugaracska elkezdte feltörölni a könnyeket, megszárította a köves köpenyeket és melegséggel töltötte meg a kihűlt utcákat, ne legyen egy ház vagy híd se bánatos, bágyadt. Mikor azt hitte, végzett, észrevett egy tépett fűcsomót két macskakő közé szorulva, ki a levegőt zihálva kortyolja és szenved, küzd, hogy túléljen, de gyökere nincs elég mélyen. A napsugár szíve megesett rajta, s ha így érez, hát nekiadta, arany szívét oltotta bele, s erejét is átadta vele… Sóhajtott, majd a fű mellé ugrott a földre, hogy ott maradjon aranyló porrá kövülve. 2025. 07. 11.

  Az utolsó dalnok Beton és vas temploma áll a város szélén, ráncot vés a szürke égre az eltüzelt szén, amely alatt csendben fekszik komor emlékmű. Tonnás súlya alatt halt az egykor szép, zöld fű. Szélfútta, kies puszta ez. Messze elkerülik, mert felélednek múltban maradt emlékeik a csonkolt tribün és a repedt kövek láttán, s ki sokat emlékszik, arra halál vár tán… Mégis van egy ember, ki rettegésén győzve a nagy emlékmű előtt letérdel a földre, két kezébe veszi kopott, poros hangszerét, majd elkezdi rég nem dalolt, fájó énekét. Az igazság száműzve, a szabadság halott, férgek népe mámoros diadalt aratott. Mindenhol csak beton, szögesdrót és gyárkémény, ezt adta csak nekünk a csalárd szavú önkény. Intettünk mi, dalnokok. Kezdetektől féltünk, hogy egy nap már nem lesz oly cukormázas létünk, mint amilyet ígértek, s lám, igazunk lett: betonba temettetett sok szégyenteljes tett. Nem ígérnek többé semmit, nincs szükségük rá félelemmel váltak lassan felettünk ú...

  Rejtve marad Nem minden válasz fedi fel magát. Űzheted egy élethosszon át, a dolgok lényege és értelme, a titokzatos és komplex elme, egy mű jelentése meddig szállhat, utol nem érheted, gyorsabb lesz nálad. Elrejtőznek, épp mint Nürnbergben a fák közé a tapír s a halászmacska, s könyörgésre se bújnak majd elő. Megszikkad miattuk az agyvelő. 2025. 05. 09.

  Poszeidon fogata A Föld azúrkék zakója most frissen vasalt, nem fodrozzák morajló hullám-gyűrődések, s pár perce a Nap is a horizotra hasalt. Nyugodalmas álmára készül a Hét Tenger. A pillanatban, mikor a tűzfényű korong aranyszín, szikrázó szegélyt szab a zakóra, csengve szólal meg a Tengerek mélyén egy gong, és mozogni kezd az eddig békés vízfelszín. Csattogó-csipogó kacajokat hoz a szél, táncra perdülnek a hullámok és tajtékok, a látóhatár zakót pompás palástra cserél, kagylókürtök búgnak, nyüzsög a tengeri nép. S érkezik delfinek vonta kagylófogaton, tritónok és hippokamposzok gyűrűjében a szürke szakállú, hínárhajú Poszeidon örvényszínű, évezredes, kutató szemmel. Szétnéz az égen, majd végig a szárazföldön, elmerengve simogatja közben kagylóját… Nincs az otthonnál erősebb, örökebb börtön – súgja a semminek, miközben alámerül. Így bukkan fel alkonyatkor minden nap e fogat, és választ sose, csak kérdést hagy maga után, amint az esti víz aranytálat ...

  Villamos a fák között A város szívéből indul egy villamos minden délben, mikor az eső utcát mos. Elindul, de nem olyan állomásról, ami minden embernek megjelen, és nem is látja mindenki, csak aki még tud igazán látni, hallani. Ők szállhatnak fel rá, s kezdetét veszi az utazás. A város eltűnik. Vad táj jön helyébe, hol sás terem a sínek mentén, fák állnak strázsát, köztük vén tölgyekkel. A talpfák közti zöld gyeppel (azt látva) ébred a felismerés: van a betontengeren rés. Ez a gép a természet szelíd szolgálója, hagyja, hogy az kedvére formálja őt és pályáját, nem háborog, nem pusztít; elnéz, megbocsát. S miért is haragudna? Egy tőről fakadnak, vele egy malomban őröl. Akik a villamoson ülnek, remélhetőleg elgondolkodnak és belátják, amit a villamos, s legyen táncrendjük bármilyen szoros, esős napokon felülnek sóhajtva a kerekeken guruló, sárga fémkígyóra, felkeresik a rejtett erdőfoltot (mindig aggódva, csak találják még ott!), s minden egyes ilyen lát...

  A téren, esőben Állt a téren, és zuhogott az eső, hideg szél kapkodott kabátja alá. Átázott rajta a nadrág és felső, a hűvös szabó kényszerzubbonyt varrt rá. Ő nem jött el, hiába ígérte meg. Várt rá a semmiért sok percet, órát, lelke mélyén viharok, ködök keltek, szelek szaggatták, esők áztatták át. Sóhajtott, majd hazafelé indult el kicsit viharos, kicsit csendes szívvel. Ment tovább, hiszen így tesz az élet is, kabátján vízcseppekből fűzött kláris gyöngy pikkelypáncélként csillogott szépen. Mögötte az eső hullt, hullt a téren… 2025. 02. 06.

  Tündérerdő Teliholdas, furcsa éjjel vad erdőbe vitt utam. Hajnalig már ki nem jutok innen – akkor gondoltam. Ős-fenyők közt bukdácsoltam mohalepte köveken, bőrbe maró ág kuncogott minden fáradt könnyemen. Így haladtam egyre beljebb, mígnem halvány fényt láttam. Követtem, s egy selymes füvű, titkos rétre találtam. A tisztáson lenge ruhás, sudár majdnem-embernép, a tündérek roptak táncot testet öltött szellőképp. Zeneszót az erdő adott, lakomát a csillagok. Éreztem, hogy beállok, ha gyorsan el nem illanok. Szándékomat megérezte a táncolók serege, és tenyerembe simult egy ifjú tünde tenyere. Olyat látsz most – kezdte vígan –, amit ember még soha. Ne, csak nézzed, ropd velünk! Ne légy magadhoz mostoha! Testi-lelki örömökből ősidőktől nincs hiány, itt mulat rég minden éjjel tündefi és tündelány! Ki ránk talál, méltó arra, hogy egy-kettő éjszakán jót vigadjon, ha nem gyáva, ha szíve mást nem kíván. Ember-eszem jajveszékelt, csapdát sejtett, áru...

  Ártatlanok balladája Félreverik a harangokat, nagyurak állnak egy halott körül. A jövendő ládáján lakat, és szívükben baljós kételyek. Meghalt a király! Éljen a király? Örökös (gyermek) kettő is van, fejük nem bírja még a koronát, így parancsolni az országban addig Richard fog, mint Lord Protektor. Meghalt a király! Éljen a király! Gyanakszik a gyermekek anyja, nem bízik meg nyájas sógorában. Talán mint kígyó, megmarja, ha keblén sokáig melengeti. Meghalt a király… Élhet a király… Hintó zötyög erdei úton, árgus szemek figyelik, merre megy… „A hintó tovább ne guruljon, mi visszük tovább a hercegeket.” Meghal a király? Élhet a király? Tower falai közé zárva nem tudni, rabok-e vagy szabadok. Csendes a két ártatlan árva, s a nappalt felfalja lassan az éj. Halt már meg király, és élt új király… Odahaza a hír hallatán rémálmot lát a két gyermek anyja: mérget kever egy gaz sarlatán, kardot éleznek, kötelet fonnak. Meghalt a király? Él-e a király? Ti...

  Földi csillagok Éjszaka szállt hazafelé a lomha repülő, szelekből font kötél vitte, az égen feszülő. Ablakából kíváncsian lenéztem a földre, ezer város pislogott rám csillagruhát öltve. Pont olyannak látszott, mint az ég, csak megfordítva: tintaszínű sötétség, mely hideg, mint egy kripta, rajta fénypöttyök, mik innen aprónak tetszenek, ám valójában gigászok – bolygók, házak, hegyek. Olyan szép és olyan békés, nem durva és bántó, az ember fájó szemére vad pislogást rántó… Így láthatnak minket talán az égi vándorok: sokmilliárd kis csillag, mi a földön csámborog? A csillagfényes égbolt szép, és szép lehet a föld, ha minden éjjel szerény fényű csillagruhát ölt, és szép lehet bármelyikünk, ha szemét lehunyja, és magából a világra csillagfényét ontja. Egy mosollyal, kedves szóval vagy segítő kézzel, áthűlt utast megkínálni teával és mézzel, a közösen átéltekből emlékcsokrot kötni, minden jónak örülni, míg elmúlik a többi… Ezek vagyunk vagy lehetünk mi: földi...

  Meddig alszunk még? Mikor égő kövek zúgva hullnak alá, mikor hegyek törnek vad ricsajjal porrá, mikor máglyán kiált utolsót a mártír, mikor zaj és fény dúl, ember hunyni hogy bír? Aludni jó és kell, s megvan az ideje, mikor az álmok nagy tengerét kell szelje. Aludni jó és kell, néha mégis vétek, mikor vérben úsznak a harmatos rétek… Rég nem látunk álmot, mégis hunyt szemünkkel takarjuk a valót – de az nem tűnik el… Forgolódunk, hányódunk, telihold tépáz, nyugtalan fetrengésben egy társunk a láz. Közben túl a szobák falán, túl a párnák puhaságán stigmáltak a halált várják, s az igazságnak gyújtott máglya forrón ég… Nem elég az intő jel? Meddig alszunk még?! Régen eljött már az ébredés ideje, holt álmát az ember szeméből kiverje, szembenézzen azzal, mivel eddig nem mert, felkeltse a gálya alatt zúgó tengert. Mert az ember tehet, akkor is, ha tunya, míg végső álomra szemét le nem hunyja… Talán még nem késő, talán van még esély, hogy ne halotti tor legye...