Cserni András szerzői felülete

  Földi csillagok Éjszaka szállt hazafelé a lomha repülő, szelekből font kötél vitte, az égen feszülő. Ablakából kíváncsian lenéztem a földre, ezer város pislogott rám csillagruhát öltve. Pont olyannak látszott, mint az ég, csak megfordítva: tintaszínű sötétség, mely hideg, mint egy kripta, rajta fénypöttyök, mik innen aprónak tetszenek, ám valójában gigászok – bolygók, házak, hegyek. Olyan szép és olyan békés, nem durva és bántó, az ember fájó szemére vad pislogást rántó… Így láthatnak minket talán az égi vándorok: sokmilliárd kis csillag, mi a földön csámborog? A csillagfényes égbolt szép, és szép lehet a föld, ha minden éjjel szerény fényű csillagruhát ölt, és szép lehet bármelyikünk, ha szemét lehunyja, és magából a világra csillagfényét ontja. Egy mosollyal, kedves szóval vagy segítő kézzel, áthűlt utast megkínálni teával és mézzel, a közösen átéltekből emlékcsokrot kötni, minden jónak örülni, míg elmúlik a többi… Ezek vagyunk vagy lehetünk mi: földi...

  Gépangyal Húrok és indák szorítják törzsem, széktámlába süppeszt egy elemi akarat, tétlenül figyelem rész-egészbe törten, ahogy felkap, meglendít, s az égboltig hajít. Nincs embernek e ponton túl hatalma, úgy szállok messze, mint a könnyű szalma… Ágyúgolyó vagyok s kilőttek az égbe – így múlik el a világ dicsősége. Tenni vagy nem tenni – néha talán mindegy, mert mindkét lehetőség ugyanúgy nehéz. Tétlenül várni mégse mézboros kegy, mert elsatnyul a sokat nyugtatott kéz… De ha egy gépangyal fémtestébe zár, ember s döntés között szögesdrótos határ, s parittyakőként lőnek ki az égbe – messze száll, s lehull meteorként égve… Szállok én mégis, repülök messzire, bármily távol került tőlem a kormányrúd, mert néha nem lehet, csak sodródni az árral, mint a déli széllel a víg vetési lúd. Hatalmunkat féltjük – ezért ijesztő a géphangon zúgó tétlenség-temető. De hogy repülj, ki kell lőjenek az égbe – a kételyeknek akkor legyen vége. 2024. 01. 06.