Cserni András szerzői felülete

  Az áruló ébredése Valami mostanság megváltozott bennem. Bensőmet azbeszttel vert ólomlapnak érzem, kúszik keresztül rajta fojtón, marón, mint növénykacs fel a földbe vert karón egy zsigerből jövő, furcsa érzés – tompa hegyű, finoman fogazott kés… Olyan ez, mint párás hőségben talpalni sokat, mint lucskos, ázott lábbal járni városokat, mint éhgyomorra tömény parfümöt szagolni, mint úgy utazni, hogy nincs nálad, csak pár szakadt holmi, mint hánytatni haldokló tollat tintáért, mint sebet mosni úgy, hogy nem lelsz benne vért, mint iszapba merülni, mert túl sekély a tó; émelyítő, zavaros, nyugtalanító. Sajognia kéne, s nekem… ordítanom, de csak tompán lüktet e láthatatlan halom hisz az ütleget megszoktam, mint egy igásállat, mert örökhaszonbérletbe kaptam a fájdalmat. Mi történt és miért? Tudom, de mégsem, sejtett bizonyosságom portengerbe vésem: elfeledett sebek varja szakad most fel, a horizonton ködszoknyás hajnal kel, mi fagyos permetet fúj a reszkető vágás...

  Meddig alszunk még? Mikor égő kövek zúgva hullnak alá, mikor hegyek törnek vad ricsajjal porrá, mikor máglyán kiált utolsót a mártír, mikor zaj és fény dúl, ember hunyni hogy bír? Aludni jó és kell, s megvan az ideje, mikor az álmok nagy tengerét kell szelje. Aludni jó és kell, néha mégis vétek, mikor vérben úsznak a harmatos rétek… Rég nem látunk álmot, mégis hunyt szemünkkel takarjuk a valót – de az nem tűnik el… Forgolódunk, hányódunk, telihold tépáz, nyugtalan fetrengésben egy társunk a láz. Közben túl a szobák falán, túl a párnák puhaságán stigmáltak a halált várják, s az igazságnak gyújtott máglya forrón ég… Nem elég az intő jel? Meddig alszunk még?! Régen eljött már az ébredés ideje, holt álmát az ember szeméből kiverje, szembenézzen azzal, mivel eddig nem mert, felkeltse a gálya alatt zúgó tengert. Mert az ember tehet, akkor is, ha tunya, míg végső álomra szemét le nem hunyja… Talán még nem késő, talán van még esély, hogy ne halotti tor legye...