Cserni András szerzői felülete

  Két szonett Bacchushoz I. A bor szonettje Itala a bánatnak a bor, Bacchus? Szőlőszemekből könny csorog hordókba, s jajgat a tő, a megcsonkított korpusz, a tiprástól őt senki meg nem óvja? Vagy örömkönnyeket sírnak a szemek? S boldogságuk bére, hogy kifacsarjuk, kisajtoljuk belőlük? Nem értelek, Bacchus: hogy adják vérük, könnyük, húsuk? Ha a bor lényegét se érthetem meg (áldozat-e, mi gyilkosától remeg, vagy ujjongó hérosz nagy küldetéssel), az ember mikéntjét hogy foghatnám fel? S Olümposzról látszik, sír, örül agyunk? …Onnan mi is csak szőlőszemek vagyunk. II. Az őrület szonettje Alattvalód lettem, látod? Miattad… Ilyen az emberi elme: törékeny; tagadd meg tőle a tudást, s meghasad, mert zseni s őrült közt a határ keskeny. Hát költözz belém, és falj fel egészen, legyek a világ címeres bolondja! Mert csak a bolond szólhat be merészen úgy, hogy haragját magára ne vonja égen-földön lakó nagy hatalmaknak. Vállalom, hogy leköpnek, kigúnyolnak, kés...

  Részegek és józanok Egy kopott kanapén ülök, a kezemben pohár alján egy deci olaszrizling bódult táncot jár, ring ritmikusan a villódzó, visító fénnyel a zenére, amelytől furcsán hangos az éjjel. Hiába tömeg, egy kép magát belém harapta: én alig ittam, te felöntöttél a garatra. Szinte ide hallom, ahogy akadozó nyelvvel ajkaidról száz homéroszi hősköltemény kel kitalált, eltúlzott és megélt kalandjaidról. Tekinteted megakad rajtam. Szembogaradból tűnik a fény pillanatra – hogy szakadjon a gát, jöttödben felhajtasz egy vörösáfonyás vodkát. Mindig így kezdődik: ártatlan beszélgetéssel. Forró közelséged cserfes félhomály fedi el a többiek elől (miért félsz, hogy bárki figyelne?), nem vesz célkeresztbe semelyik haver figyelme, mégis öt perc után jön a szokásos mondatod: Gyere velem ki, hátha látunk hullócsillagot! Idekint minden csendesebb, és hűvös van kicsit. Lúdbőrzök, mire rám adsz egy barna kötött pulcsit, a sajátod… Belepirulok sokadjára is, miközben le...

  Az áruló ébredése Valami mostanság megváltozott bennem. Bensőmet azbeszttel vert ólomlapnak érzem, kúszik keresztül rajta fojtón, marón, mint növénykacs fel a földbe vert karón egy zsigerből jövő, furcsa érzés – tompa hegyű, finoman fogazott kés… Olyan ez, mint párás hőségben talpalni sokat, mint lucskos, ázott lábbal járni városokat, mint éhgyomorra tömény parfümöt szagolni, mint úgy utazni, hogy nincs nálad, csak pár szakadt holmi, mint hánytatni haldokló tollat tintáért, mint sebet mosni úgy, hogy nem lelsz benne vért, mint iszapba merülni, mert túl sekély a tó; émelyítő, zavaros, nyugtalanító. Sajognia kéne, s nekem… ordítanom, de csak tompán lüktet e láthatatlan halom hisz az ütleget megszoktam, mint egy igásállat, mert örökhaszonbérletbe kaptam a fájdalmat. Mi történt és miért? Tudom, de mégsem, sejtett bizonyosságom portengerbe vésem: elfeledett sebek varja szakad most fel, a horizonton ködszoknyás hajnal kel, mi fagyos permetet fúj a reszkető vágás...

  Meddig alszunk még? Mikor égő kövek zúgva hullnak alá, mikor hegyek törnek vad ricsajjal porrá, mikor máglyán kiált utolsót a mártír, mikor zaj és fény dúl, ember hunyni hogy bír? Aludni jó és kell, s megvan az ideje, mikor az álmok nagy tengerét kell szelje. Aludni jó és kell, néha mégis vétek, mikor vérben úsznak a harmatos rétek… Rég nem látunk álmot, mégis hunyt szemünkkel takarjuk a valót – de az nem tűnik el… Forgolódunk, hányódunk, telihold tépáz, nyugtalan fetrengésben egy társunk a láz. Közben túl a szobák falán, túl a párnák puhaságán stigmáltak a halált várják, s az igazságnak gyújtott máglya forrón ég… Nem elég az intő jel? Meddig alszunk még?! Régen eljött már az ébredés ideje, holt álmát az ember szeméből kiverje, szembenézzen azzal, mivel eddig nem mert, felkeltse a gálya alatt zúgó tengert. Mert az ember tehet, akkor is, ha tunya, míg végső álomra szemét le nem hunyja… Talán még nem késő, talán van még esély, hogy ne halotti tor legye...