Cserni András szerzői felülete

  Olajtenger Lyukat ütöttek az olajosüveg falán. Erősebbnek hitték talán, vagy nüxi, sötét indítékuk volt, ki tudja? Egy biztos: az olaj cseppfolyós, nyálkás ujja láthatatlan, de tapintható mintákat rajzol a szövetekbe, mint egy inverz szabó (ő tönkreteszi a ruhát). A lyuk tágul. Repedezik a gát. Két tenyeremmel tapasztanám a rést be, de a cakkos perem intését a bőrömbe véste, s most vérrel elegyes az olaj és véres olajjal a talaj. A textil és a föld már kihányja az erőszakkal beletömött levet. S ha már többet nem szív fel, nem fal, áradni kezd az aranyló apokalipszis, fojtogató, folyékony szepszis. Ujjaim olajtól síkosan veszem el, hogy tisztára mossam, de úgy zubog már az ár, hogy lábamról ledönt, és körülöttem mindent eláraszt, elönt. Síkos szigetként lebegek az olajtengeren, ősi sziklák figyelnek szenvtelen, lesik, a hullámok kit, mikor szaggatnak szét, és formálják egy új kor modern Kharübdiszét. 2025. 12. 12.

  A siralomház Komor, szürke falak s acélrácsok mögött kivégzésre vár az elítéltek hada. Dühös börtönőrük tán a Sátán maga, gyötri, tépi őket az utolsó percig: vasas korbácsai a húst gyakran metszik. A rabok csak ülnek, szemük-szájuk néma, reményt már nem szállít testükben a véna. És az egyik cella hűvös, sötét mélyén kuporog egy testben ifjú, lélekben vén elnémított költő, ki verset nem írhat (azok miatt kapott bilincset és szíjat), s halálát a börtön falai közt várja. Sok hónap után is képzelete árja elkapja őt olykor, s messzire repíti, meg nem írt versekkel magát eltelíti. Könnyezne is talán, de a szeme száraz. Egyik szennyes hajnal zord katona táraz, a vén-ifjú költő vele szemben áll meg. Utolsó szó jogát megvonni nagy vétek, még a börtönben se vetemednek erre, esélyt kap a rab, hogy hangját felemelje, pár szóban összegzi, ami szívét nyomja: „A költészet lángját ember el nem oltja, hogyha nem írhatok, elvetélt gyermekek fogannak s meghalnak – me...

  Szobrokat állít a Halál Görcsös, amorf ölelésbe zárja a bronzból öntött asszonyt fémtestű párja, lábuk tánclépésbe fagyva, arcuk réteges levelű hagyma. Mellettük fuldokolók hajója hányódik némán. A hullámverésbe fagyott ladik torz utasai szótlan sikollyal hörögnek az ég felé, mintha e hangtalan dal megmenthetné őket az elkerülhetetlentől. Mert már jön Ő. Útjában minden romba dől, jön, vágtat sárkánygyík hátán, visongva menekülnek izzó szeme láttán, s nyomában lohol démoni sereg, kiknek torz pofája láttán a Hold is remeg. Rikoltozva randalíroznak, tombolnak az utcaköveken és a falak alatt ugrálva, míg az emberek reszketve bújnak ágyba. De élőt most nem ragad el a had. Most csak figyelmeztetnek: Eljövünk majd, ha ilyen bőszen keresitek a bajt! Hogy itt jártak, annak emléke másnap reggelre az Armageddon újabb bizarr szoboregyüttese. 2025. 09. 11.

  Van egy híd… Van egy híd a ködös óvárosban, minden oldalról deszkák veszik körül, kintről ne lássák, ki lépte koppan, mikor egy ítélet villámként dördül. Mielőtt belép, lehet még bárki, történetének hangos mesélője, a hídon kénytelen mássá válni, átöltözni a rászabott szerepre. Csuklyával takarják el az arcát, és éles bárdot adnak a kezébe. Aki ránéz, embert többé nem lát, ő a sors megtestesült Erünnisze. Nincsen választása, ezt tudja jól: elvégzi a rászabott feladatot, és mikor hajnalban a kakas szól, levetheti a kényszerű alakot. S csak jönnek-mennek a hídon folyton, magukra öltenek száz titkos csuklyát, örök körforgás, örök s monoton, s a híd őrzi örökké mindük titkát.   2025. 08. 09.

  Megkövülve Még nem tudta a napsugár, mikor aznap reggel sudár karját a Föld felé nyújtotta, hogy délre valakinek szívét adja oda. Lassan kapaszkodott fel a láthatatlan létrán, közben merengett a tájon mélán. Rátekintett az óvárosra: tegnap éjjel tóvá mosta egy hirtelen vihar. Pusztított a zivatar. A sugaracska elkezdte feltörölni a könnyeket, megszárította a köves köpenyeket és melegséggel töltötte meg a kihűlt utcákat, ne legyen egy ház vagy híd se bánatos, bágyadt. Mikor azt hitte, végzett, észrevett egy tépett fűcsomót két macskakő közé szorulva, ki a levegőt zihálva kortyolja és szenved, küzd, hogy túléljen, de gyökere nincs elég mélyen. A napsugár szíve megesett rajta, s ha így érez, hát nekiadta, arany szívét oltotta bele, s erejét is átadta vele… Sóhajtott, majd a fű mellé ugrott a földre, hogy ott maradjon aranyló porrá kövülve. 2025. 07. 11.

  Poszeidon fogata A Föld azúrkék zakója most frissen vasalt, nem fodrozzák morajló hullám-gyűrődések, s pár perce a Nap is a horizotra hasalt. Nyugodalmas álmára készül a Hét Tenger. A pillanatban, mikor a tűzfényű korong aranyszín, szikrázó szegélyt szab a zakóra, csengve szólal meg a Tengerek mélyén egy gong, és mozogni kezd az eddig békés vízfelszín. Csattogó-csipogó kacajokat hoz a szél, táncra perdülnek a hullámok és tajtékok, a látóhatár zakót pompás palástra cserél, kagylókürtök búgnak, nyüzsög a tengeri nép. S érkezik delfinek vonta kagylófogaton, tritónok és hippokamposzok gyűrűjében a szürke szakállú, hínárhajú Poszeidon örvényszínű, évezredes, kutató szemmel. Szétnéz az égen, majd végig a szárazföldön, elmerengve simogatja közben kagylóját… Nincs az otthonnál erősebb, örökebb börtön – súgja a semminek, miközben alámerül. Így bukkan fel alkonyatkor minden nap e fogat, és választ sose, csak kérdést hagy maga után, amint az esti víz aranytálat ...

  Egy virág kérése Azt hittem, a pompázás a legjobb út: színes és illatos legyen a virág, így nem rút, fodros szirmok, csipkés szélű levelek – évek óta hamis hajnalra kelek. Voltam kert és üvegház minden virága. Hol fekete földből, hol homokból szöktem szárba, fákra kúsztam, tóra ültem, buja dzsungelbe merültem, s mindig nagyon lenni akartam valami több, mint a talajon vagy a víztükrön virító egynyári, mi megfagy, ha az első hó lehull. Köntöst öltöttem hát, sokszínűt, súlyosat, hogy aki lát, gyönyörködve közelítsen meg, orra pedig megremeg kelyhem bódító parfümjétől, mi a szirmok közül zubogva dől, de diszkréten eloszlik hamar, s csak az érzi, az érti, aki igazán akar az átlagnál többet, s ő mindent észrevesz a szirmokon, ezer fodrom szemének rokon, hát fejet hajt: Ez aztán a meseszép virág! Valamit elronthattam, mert alig-alig ért a világ. Véletlenül láttalak meg, s először sziromleveleid észre se vettem, csak hogy előtör mellettem a földből egy bájos...