Cserni András szerzői felülete

  Szobrokat állít a Halál Görcsös, amorf ölelésbe zárja a bronzból öntött asszonyt fémtestű párja, lábuk tánclépésbe fagyva, arcuk réteges levelű hagyma. Mellettük fuldokolók hajója hányódik némán. A hullámverésbe fagyott ladik torz utasai szótlan sikollyal hörögnek az ég felé, mintha e hangtalan dal megmenthetné őket az elkerülhetetlentől. Mert már jön Ő. Útjában minden romba dől, jön, vágtat sárkánygyík hátán, visongva menekülnek izzó szeme láttán, s nyomában lohol démoni sereg, kiknek torz pofája láttán a Hold is remeg. Rikoltozva randalíroznak, tombolnak az utcaköveken és a falak alatt ugrálva, míg az emberek reszketve bújnak ágyba. De élőt most nem ragad el a had. Most csak figyelmeztetnek: Eljövünk majd, ha ilyen bőszen keresitek a bajt! Hogy itt jártak, annak emléke másnap reggelre az Armageddon újabb bizarr szoboregyüttese. 2025. 09. 11.

  Nürnbergi útinapló Kilencedik rész: Bizarr szobrok lépten-nyomon Ugyanazon a macskakővel borított, folyóparti úton térünk vissza az Óvárosba, amelyen át a Hóhér Hídját közelítettük meg. Azt tervezzük, hogy kerülünk még egyet az ódon városrészben, megnézünk pár teret, utcát, majd kis kitérőt teszünk a bíróság épülete felé, hogy legalább kívülről lássuk a hírneves per helyszínét. Vannak természetesen vezetett túrák, a hely látogatható, ám nem tudtam eligazodni a weboldalukon, így ez most kimarad – talán legközelebb. Ahogy arra utaltam korábban, láttunk jónéhány bizarr szobrot. A stílusuk hasonló, mind megfeketedett fémből készültek, s természetfeletti, mitikus alakok a leggyakoribb témák, valamint állatok, emberek, halál. Azonban most tűnik fel csak igazán, mennyi is van belőlük, ugyanis szó szerint folyamatosan beléjük botlunk. Újra látjuk a csontvázas bárkát, közelebbről megszemléljük az egyik híd pillérjén pihenő ökröt, majd egy különös dans macabre -ot táncoló bronzpár t...

  A szobor meséje Egy ködös-esős, őszi napon elszabadult egy születésnapi luftballon, s a szél addig cibálta, reptette, míg zsinege egy szoborba gabalyodott a Trafalgár téren, egy szoborba, ki évek óta nem volt ébren, s most felnyitotta merev szemét: Utamba sodródott egy újabb szemét – sóhajtott, majd úgy döntött, könnyít egy kicsit vasból öntött szívén, s mesélni kezdett egy szomorú történetet, kesergett, vele mindez miért történhetett: Régi-régi szép időkben nem voltam még ily erőtlen, mozdulatlanságra kárhoztatott szegény pára. Acéllábam, acélkarom mozgathattam szabadon, barangoltam naphosszat réteken és utakon, s nem tettem ezt hebehurgyán, bármilyen cél nélkül, a Szépséget kerestem, mi soha meg nem vénül. E térről indultam kárminvörös hajnalban, s mentem, mígnem betértem a Nemzeti Galériába. Ezer pompás festményt láttam, ecsettánc vászonba zártan… Színözönnel sziporkáznak, de elég a díszes máznak párszáz év, és megfakul, s a festmény tünékeny sz...