A szobor meséje

 

A szobor meséje

Egy ködös-esős, őszi napon
elszabadult egy születésnapi luftballon,
s a szél addig cibálta, reptette,
míg zsinege
egy szoborba gabalyodott a Trafalgár téren,
egy szoborba, ki évek óta nem volt ébren,
s most felnyitotta merev szemét:
Utamba sodródott egy újabb szemét
– sóhajtott, majd úgy döntött,
könnyít egy kicsit vasból öntött
szívén, s mesélni kezdett egy szomorú történetet,
kesergett, vele mindez miért történhetett:

Régi-régi szép időkben
nem voltam még ily erőtlen,
mozdulatlanságra
kárhoztatott szegény pára.
Acéllábam, acélkarom mozgathattam szabadon,
barangoltam naphosszat réteken és utakon,
s nem tettem ezt hebehurgyán, bármilyen cél nélkül,
a Szépséget kerestem, mi soha meg nem vénül.
E térről indultam
kárminvörös hajnalban,
s mentem, mígnem betértem a
Nemzeti Galériába.
Ezer pompás festményt láttam,
ecsettánc vászonba zártan…
Színözönnel sziporkáznak,
de elég a díszes máznak
párszáz év, és megfakul,
s a festmény tünékeny szépsége bealkonyul…
Nem alkothat az ember örökre szépet,
de talán létrehozza az anyatermészet!
Kimentem hát a vadonba,
hegyek között vándorolva,
erdőt járva, vizet lesve
azt kerestem: merre lehet legszebb kincse?
S találtam egy délceg csúcsot,
szép sipkája hóból hullott,
erdőből hord díszes ruhát,
patak csörgi dalos szavát.
Káprázatos, hamisítatlan, vad pompa,
de az ember egy nap úgyis lerombolja,
vagy évmilliók alatt átalakul végleg,
s ha elcsúful, emlékével ugyan mit érek?
A természet se alkot örökké szépet,
de talán szép marad az emberi élet!
Bejártam hát falut, várost olyanok nyomában,
kiknek bája, kiknek sármja megolvasztja számban
hideg és kemény acélnyelvem.
De nem leltem, nem leltem:
a fiatal testet és hibátlan arcot
idő foga őrli és szed róla sarcot,
ekéjével ráncokat szánt, a bőrt kifakítja,
s az egykori szépségnek megtört hús a sírja…
Nem lehet az ember se szép örökre,
de csak akad, minek nem kell eltörölje!
Futottam hát bolondként fél világon át,
hátha meglelem a múlhatatlan csodát,
de semmi se volt elég gyönyörű és tartós;
kastély, virág, ének, ékkő – a kíméletlen jós
mindegyikre rábökött, s megmondta, hogy mennyi
ideje van pompázni, míg hanyatlás elnyeli,
mert nincs e földön, mi a sorsát elkerülhetné:
minden szépség egy nap a mohó enyészeté…
Nem akartam elhinni ezt,
nem lehet, hogy a Szépség veszt,
de a keresésben elfáradtam,
görcsbe dermedt acéllábam,
a mozgás egyre nehezebb lett.
Tovaszálltak fejem felett
a felhők, egy nap észrevettem,
mert e térre visszatértem,
s itt rekedtem. Idefagyva
kínoz ocsmány házak pokla,
s megesz engem is a rozsda…
Én ostoba, én ostoba!
Ez a terhem, ez az átkom:
szépből a múlót se látom…

Mire tanít ez a mese?
Örök szépet ne keresse
soha senki. Nem találná,
magát útvesztőbe zárná,
megcsömörlik, és nem látja
a szépséget, mi elétárja
sziporkáját néhány percre.
Elmúlik, hát megbecsülje
mindenki a múló szépet:
elmúlástól szép az élet.

2024. 08. 22.