Cserni András szerzői felülete

  Viaszba zárt arcok Mennyi sportoló, színész és énekes áll Tusseaud asszony panoptikumában… S filmhősök, uralkodók; mind, ki híres csodálókra tekint viaszba zártan. Ki válogatott? Ki döntötte el, hogy mely embernek van hely, s melyiknek nem jut? Attól féltek talán, a viasz elfogy, s bezárták az írók előtt a kaput? Nem lelem Wilde-ot, Keats-t, se Shakespeare-t sehol, Kingnek, Riordannek, Clare-nek sincs nyoma, Léthé talán már holnap belekarol mindegyikükbe s viszi őket tova. Kacagom borongós gondolataim: nem kell viaszba dermeszteni senkit, hogy átugorjon feledés falain, nem attól lesz dicsőséges vagy elit. Híres se kell legyen. Éljen emberként, s örökös mosolyba ragad majd szája: megőrzünk művészt, tudóst, ifjat és vént, nem viaszba, emlékezetbe zárva. 2024. 08. 29-31.

  A szobor meséje Egy ködös-esős, őszi napon elszabadult egy születésnapi luftballon, s a szél addig cibálta, reptette, míg zsinege egy szoborba gabalyodott a Trafalgár téren, egy szoborba, ki évek óta nem volt ébren, s most felnyitotta merev szemét: Utamba sodródott egy újabb szemét – sóhajtott, majd úgy döntött, könnyít egy kicsit vasból öntött szívén, s mesélni kezdett egy szomorú történetet, kesergett, vele mindez miért történhetett: Régi-régi szép időkben nem voltam még ily erőtlen, mozdulatlanságra kárhoztatott szegény pára. Acéllábam, acélkarom mozgathattam szabadon, barangoltam naphosszat réteken és utakon, s nem tettem ezt hebehurgyán, bármilyen cél nélkül, a Szépséget kerestem, mi soha meg nem vénül. E térről indultam kárminvörös hajnalban, s mentem, mígnem betértem a Nemzeti Galériába. Ezer pompás festményt láttam, ecsettánc vászonba zártan… Színözönnel sziporkáznak, de elég a díszes máznak párszáz év, és megfakul, s a festmény tünékeny sz...

  A trubadúr gyászdala – Berislo Tarpentin története – Éjfélre járt az idő. Rezdug lakóinak döntő többsége régen aludt már, a város sötétbe burkolódzott, csak a csillagok és a hold adtak némi fényt. Hang se hallatszott, leszámítva a legárnyasabb sikátorokban csattogó lépteket. Valaki menekült, mert üldözték. Az illető csuklyás köpenyt öltött, hogy arca ne látszódjon. Kezében apró olajlámpást szorongatott, mely épp annyi világosságot adott, hogy ne essen orra a ferde macskaköveken és síkos pocsolyákon. Hátra-hátrapillantva leste, űzői nyomában vannak-e még. Jó oka volt futni. Veszélyben forgott az élete. Nem másokat haragított magára, mint a Vérhold Szövetkezetet, Mistaria legnagyobb hatalmú bűnbandáját. Kémkedéssel, információszerzéssel tartotta el magát, s e sötét ügyletek gyakran megkövetelték, keresztbe jelentsen megbízóinak. S ahogy arra többen figyelmeztették, eljött a nap, amikor lebukott. Átkozta magát ügyetlensége miatt. Ha csak egy picit gyorsabban vág az esze, ne...

  Üveg mögött Kékes fényben derengő folyosókon járva a tenger ezer színét szemem elé tárja: sok-sok pompás korall kavalkádja irizál, halrajoknak kecses tánca szivárványszín bál, csikóhalak, furcsa rákok, víg macskacápák s lusta teknősök az élet dalát dúdolják. Zöldbe hajló árnyékok között elhaladva esőerdőt látok, mely ősi, vad és buja, az ágak közt kígyók, a vízben fürge gyíkok, madár- s majomfüttytől hangos édenkert-birtok, hol kajmánok és pókok és zúgó rovarhordák nappal s este az élet dalát dúdolják. Bíborszínű, jégcsapos alagúthoz érve a sarki széltől megborzong az ember vére. Jégmező és hűvös víz karnyújtásnyi távra teljes téli pompájában nekem kitárva, és a jégtáblák között pingvinkolóniák kánon-kórusban az élet dalát dúdolják. Mennyi üde szépség ujjnyi üveg mögött! Látom, s el nem érem… E tudat kemény rögöt, súlyos kérdést görget lelkemben nap nap után: a láthatatlan nagy fal állná útját csupán, hogy élmények nagy kelyhéből csitítsam szomjam s ne...