Cserni András szerzői felülete

  Natura artis magistra Ó, milyen csodásak Katalónia sziklái! Köves lábukat a Földközi-tengerben mossák, rücskös tenyerükről havas hegyekig ellátni, szakálluk tövisbozót, aszfodélosz, olajfák.   Ó, milyen csodásak Andalúzia hegyei! Mitikus uralkodókként állnak egymás mellett, fenséges palástjukat fákból, bokrokból szövi tarka aranyra-zöldre a vén anyatermészet.   Ó, milyen csodás az óceánpart Tenerifén! A nyughatatlan, mindig ostromló, vad hullámok és a szelíden táncoló pálmafák közt bús szén, gyászszínű homok s bazalt a határ – „kövesárok…”   Ó, milyen csodás Aragónia gyors Ebrója! Bár rohanva szeli át a várost és vidéket, lusta nádast épít hol megpihen gém és gólya, virágzik végtelen méhében a vízi élet.   A természet tényleg a legnemesebb alkotó; megértem Gaudít zabolátlan báját látva. Mást ugyan minek? Ennél szebb létre nem hozható: szelíd, homokos lagúnát árnyékoló pálma.   Azúrkék, tiszta, sekély víz...

  Olajtenger Lyukat ütöttek az olajosüveg falán. Erősebbnek hitték talán, vagy nüxi, sötét indítékuk volt, ki tudja? Egy biztos: az olaj cseppfolyós, nyálkás ujja láthatatlan, de tapintható mintákat rajzol a szövetekbe, mint egy inverz szabó (ő tönkreteszi a ruhát). A lyuk tágul. Repedezik a gát. Két tenyeremmel tapasztanám a rést be, de a cakkos perem intését a bőrömbe véste, s most vérrel elegyes az olaj és véres olajjal a talaj. A textil és a föld már kihányja az erőszakkal beletömött levet. S ha már többet nem szív fel, nem fal, áradni kezd az aranyló apokalipszis, fojtogató, folyékony szepszis. Ujjaim olajtól síkosan veszem el, hogy tisztára mossam, de úgy zubog már az ár, hogy lábamról ledönt, és körülöttem mindent eláraszt, elönt. Síkos szigetként lebegek az olajtengeren, ősi sziklák figyelnek szenvtelen, lesik, a hullámok kit, mikor szaggatnak szét, és formálják egy új kor modern Kharübdiszét. 2025. 12. 12.

  Két szonett Bacchushoz I. A bor szonettje Itala a bánatnak a bor, Bacchus? Szőlőszemekből könny csorog hordókba, s jajgat a tő, a megcsonkított korpusz, a tiprástól őt senki meg nem óvja? Vagy örömkönnyeket sírnak a szemek? S boldogságuk bére, hogy kifacsarjuk, kisajtoljuk belőlük? Nem értelek, Bacchus: hogy adják vérük, könnyük, húsuk? Ha a bor lényegét se érthetem meg (áldozat-e, mi gyilkosától remeg, vagy ujjongó hérosz nagy küldetéssel), az ember mikéntjét hogy foghatnám fel? S Olümposzról látszik, sír, örül agyunk? …Onnan mi is csak szőlőszemek vagyunk. II. Az őrület szonettje Alattvalód lettem, látod? Miattad… Ilyen az emberi elme: törékeny; tagadd meg tőle a tudást, s meghasad, mert zseni s őrült közt a határ keskeny. Hát költözz belém, és falj fel egészen, legyek a világ címeres bolondja! Mert csak a bolond szólhat be merészen úgy, hogy haragját magára ne vonja égen-földön lakó nagy hatalmaknak. Vállalom, hogy leköpnek, kigúnyolnak, kés...

  Részegek és józanok Egy kopott kanapén ülök, a kezemben pohár alján egy deci olaszrizling bódult táncot jár, ring ritmikusan a villódzó, visító fénnyel a zenére, amelytől furcsán hangos az éjjel. Hiába tömeg, egy kép magát belém harapta: én alig ittam, te felöntöttél a garatra. Szinte ide hallom, ahogy akadozó nyelvvel ajkaidról száz homéroszi hősköltemény kel kitalált, eltúlzott és megélt kalandjaidról. Tekinteted megakad rajtam. Szembogaradból tűnik a fény pillanatra – hogy szakadjon a gát, jöttödben felhajtasz egy vörösáfonyás vodkát. Mindig így kezdődik: ártatlan beszélgetéssel. Forró közelséged cserfes félhomály fedi el a többiek elől (miért félsz, hogy bárki figyelne?), nem vesz célkeresztbe semelyik haver figyelme, mégis öt perc után jön a szokásos mondatod: Gyere velem ki, hátha látunk hullócsillagot! Idekint minden csendesebb, és hűvös van kicsit. Lúdbőrzök, mire rám adsz egy barna kötött pulcsit, a sajátod… Belepirulok sokadjára is, miközben le...

  Mesél a kályha Holdillatú, lágy estéken, mikor a szél hevesen zúg, kályha köré ülnek csendben mind, kik vágynak pihenésre. Pattogó lángnyelvek és kellemes meleg halkan meséket elevenítenek meg. Csempéjére ravasz róka mázas képe van égetve, megleckézteti a gólya épp őt, hogy mást be ne csapjon. És szinte hallani, amit a madár mond: Rossz szándékból fakad mindig, mindig a gond. Másik képen szamár ordít, üvölti, hogy a fű égkék. Tigris ebből vitát fordít, s oroszlán tesz igazságot: tigrist megbünteti, szamarat elhajtja, ostobával okos magát ne zavarja. Akad kutya, teknős és nyúl, tücsök, hangya, ordasfarkas, tűz fényénél mind előnyúl mozdulatlan helyzetéből. Nappal színes képek, mozdulatlan ábrák, titkon, némán egyre az est jöttét várják. S holdvilágos, lágy estéken, mikor a szél csontig hatol, kályha mellett ülnek körben mind, akik mesére várnak. És mesél a kályha emberről, állatról, s mindbe morzsát csempész a való világból. 2025. 10. 07.

  A siralomház Komor, szürke falak s acélrácsok mögött kivégzésre vár az elítéltek hada. Dühös börtönőrük tán a Sátán maga, gyötri, tépi őket az utolsó percig: vasas korbácsai a húst gyakran metszik. A rabok csak ülnek, szemük-szájuk néma, reményt már nem szállít testükben a véna. És az egyik cella hűvös, sötét mélyén kuporog egy testben ifjú, lélekben vén elnémított költő, ki verset nem írhat (azok miatt kapott bilincset és szíjat), s halálát a börtön falai közt várja. Sok hónap után is képzelete árja elkapja őt olykor, s messzire repíti, meg nem írt versekkel magát eltelíti. Könnyezne is talán, de a szeme száraz. Egyik szennyes hajnal zord katona táraz, a vén-ifjú költő vele szemben áll meg. Utolsó szó jogát megvonni nagy vétek, még a börtönben se vetemednek erre, esélyt kap a rab, hogy hangját felemelje, pár szóban összegzi, ami szívét nyomja: „A költészet lángját ember el nem oltja, hogyha nem írhatok, elvetélt gyermekek fogannak s meghalnak – me...

  Szobrokat állít a Halál Görcsös, amorf ölelésbe zárja a bronzból öntött asszonyt fémtestű párja, lábuk tánclépésbe fagyva, arcuk réteges levelű hagyma. Mellettük fuldokolók hajója hányódik némán. A hullámverésbe fagyott ladik torz utasai szótlan sikollyal hörögnek az ég felé, mintha e hangtalan dal megmenthetné őket az elkerülhetetlentől. Mert már jön Ő. Útjában minden romba dől, jön, vágtat sárkánygyík hátán, visongva menekülnek izzó szeme láttán, s nyomában lohol démoni sereg, kiknek torz pofája láttán a Hold is remeg. Rikoltozva randalíroznak, tombolnak az utcaköveken és a falak alatt ugrálva, míg az emberek reszketve bújnak ágyba. De élőt most nem ragad el a had. Most csak figyelmeztetnek: Eljövünk majd, ha ilyen bőszen keresitek a bajt! Hogy itt jártak, annak emléke másnap reggelre az Armageddon újabb bizarr szoboregyüttese. 2025. 09. 11.

  Csokor Lassan lépdel a Nap az égre, majd a horizont alá; a szél átmozgatja lábát és cipőt húz rá, mielőtt kocogni kezd; galamb totyog a ház körül, megkopogtatja az ereszt; éjjel a csillagok andalogva sétálnak, vissza-visszanéznek – valakire várnak… Csak én képzelem, vagy a fényük tényleg kicsit tompább? Oly furcsa: te már sehova se mész, de a világ ballag lassan tovább. A sarokban gyertya pislákol szerényen, egy plusz teríték az asztalon, mellettem, a tükrön elmaszatolódott ujjnyom… Hogy vagyok? Még nem tudom. Néhány hírnek idő kell, hogy érjen az ember lelkében, míg fel tudja fogni a felfoghatatlant: téged takar be nemsokára e hant. Arcod fényképekbe, neved kőtáblára költözött, s a csendes távozás hangtalan léptei mögött nem maradt, csak üresség. Megtölteni semmi se lenne elég. Bárcsak egy búcsúszót még mondhatnál, bárcsak megállhatnál egy pillanatra a folyónál, bárcsak tudnám, mindig ily tisztán fogok emlékezni rád, bárcsak ezt a verset is elolvashatnád, bárcsak… bárcsak…...

  Van egy híd… Van egy híd a ködös óvárosban, minden oldalról deszkák veszik körül, kintről ne lássák, ki lépte koppan, mikor egy ítélet villámként dördül. Mielőtt belép, lehet még bárki, történetének hangos mesélője, a hídon kénytelen mássá válni, átöltözni a rászabott szerepre. Csuklyával takarják el az arcát, és éles bárdot adnak a kezébe. Aki ránéz, embert többé nem lát, ő a sors megtestesült Erünnisze. Nincsen választása, ezt tudja jól: elvégzi a rászabott feladatot, és mikor hajnalban a kakas szól, levetheti a kényszerű alakot. S csak jönnek-mennek a hídon folyton, magukra öltenek száz titkos csuklyát, örök körforgás, örök s monoton, s a híd őrzi örökké mindük titkát.   2025. 08. 09.

  Megkövülve Még nem tudta a napsugár, mikor aznap reggel sudár karját a Föld felé nyújtotta, hogy délre valakinek szívét adja oda. Lassan kapaszkodott fel a láthatatlan létrán, közben merengett a tájon mélán. Rátekintett az óvárosra: tegnap éjjel tóvá mosta egy hirtelen vihar. Pusztított a zivatar. A sugaracska elkezdte feltörölni a könnyeket, megszárította a köves köpenyeket és melegséggel töltötte meg a kihűlt utcákat, ne legyen egy ház vagy híd se bánatos, bágyadt. Mikor azt hitte, végzett, észrevett egy tépett fűcsomót két macskakő közé szorulva, ki a levegőt zihálva kortyolja és szenved, küzd, hogy túléljen, de gyökere nincs elég mélyen. A napsugár szíve megesett rajta, s ha így érez, hát nekiadta, arany szívét oltotta bele, s erejét is átadta vele… Sóhajtott, majd a fű mellé ugrott a földre, hogy ott maradjon aranyló porrá kövülve. 2025. 07. 11.

  Az utolsó dalnok Beton és vas temploma áll a város szélén, ráncot vés a szürke égre az eltüzelt szén, amely alatt csendben fekszik komor emlékmű. Tonnás súlya alatt halt az egykor szép, zöld fű. Szélfútta, kies puszta ez. Messze elkerülik, mert felélednek múltban maradt emlékeik a csonkolt tribün és a repedt kövek láttán, s ki sokat emlékszik, arra halál vár tán… Mégis van egy ember, ki rettegésén győzve a nagy emlékmű előtt letérdel a földre, két kezébe veszi kopott, poros hangszerét, majd elkezdi rég nem dalolt, fájó énekét. Az igazság száműzve, a szabadság halott, férgek népe mámoros diadalt aratott. Mindenhol csak beton, szögesdrót és gyárkémény, ezt adta csak nekünk a csalárd szavú önkény. Intettünk mi, dalnokok. Kezdetektől féltünk, hogy egy nap már nem lesz oly cukormázas létünk, mint amilyet ígértek, s lám, igazunk lett: betonba temettetett sok szégyenteljes tett. Nem ígérnek többé semmit, nincs szükségük rá félelemmel váltak lassan felettünk ú...

  A téren, esőben Állt a téren, és zuhogott az eső, hideg szél kapkodott kabátja alá. Átázott rajta a nadrág és felső, a hűvös szabó kényszerzubbonyt varrt rá. Ő nem jött el, hiába ígérte meg. Várt rá a semmiért sok percet, órát, lelke mélyén viharok, ködök keltek, szelek szaggatták, esők áztatták át. Sóhajtott, majd hazafelé indult el kicsit viharos, kicsit csendes szívvel. Ment tovább, hiszen így tesz az élet is, kabátján vízcseppekből fűzött kláris gyöngy pikkelypáncélként csillogott szépen. Mögötte az eső hullt, hullt a téren… 2025. 02. 06.

  Az áruló ébredése Valami mostanság megváltozott bennem. Bensőmet azbeszttel vert ólomlapnak érzem, kúszik keresztül rajta fojtón, marón, mint növénykacs fel a földbe vert karón egy zsigerből jövő, furcsa érzés – tompa hegyű, finoman fogazott kés… Olyan ez, mint párás hőségben talpalni sokat, mint lucskos, ázott lábbal járni városokat, mint éhgyomorra tömény parfümöt szagolni, mint úgy utazni, hogy nincs nálad, csak pár szakadt holmi, mint hánytatni haldokló tollat tintáért, mint sebet mosni úgy, hogy nem lelsz benne vért, mint iszapba merülni, mert túl sekély a tó; émelyítő, zavaros, nyugtalanító. Sajognia kéne, s nekem… ordítanom, de csak tompán lüktet e láthatatlan halom hisz az ütleget megszoktam, mint egy igásállat, mert örökhaszonbérletbe kaptam a fájdalmat. Mi történt és miért? Tudom, de mégsem, sejtett bizonyosságom portengerbe vésem: elfeledett sebek varja szakad most fel, a horizonton ködszoknyás hajnal kel, mi fagyos permetet fúj a reszkető vágás...

  Viaszba zárt arcok Mennyi sportoló, színész és énekes áll Tusseaud asszony panoptikumában… S filmhősök, uralkodók; mind, ki híres csodálókra tekint viaszba zártan. Ki válogatott? Ki döntötte el, hogy mely embernek van hely, s melyiknek nem jut? Attól féltek talán, a viasz elfogy, s bezárták az írók előtt a kaput? Nem lelem Wilde-ot, Keats-t, se Shakespeare-t sehol, Kingnek, Riordannek, Clare-nek sincs nyoma, Léthé talán már holnap belekarol mindegyikükbe s viszi őket tova. Kacagom borongós gondolataim: nem kell viaszba dermeszteni senkit, hogy átugorjon feledés falain, nem attól lesz dicsőséges vagy elit. Híres se kell legyen. Éljen emberként, s örökös mosolyba ragad majd szája: megőrzünk művészt, tudóst, ifjat és vént, nem viaszba, emlékezetbe zárva. 2024. 08. 29-31.

  A szobor meséje Egy ködös-esős, őszi napon elszabadult egy születésnapi luftballon, s a szél addig cibálta, reptette, míg zsinege egy szoborba gabalyodott a Trafalgár téren, egy szoborba, ki évek óta nem volt ébren, s most felnyitotta merev szemét: Utamba sodródott egy újabb szemét – sóhajtott, majd úgy döntött, könnyít egy kicsit vasból öntött szívén, s mesélni kezdett egy szomorú történetet, kesergett, vele mindez miért történhetett: Régi-régi szép időkben nem voltam még ily erőtlen, mozdulatlanságra kárhoztatott szegény pára. Acéllábam, acélkarom mozgathattam szabadon, barangoltam naphosszat réteken és utakon, s nem tettem ezt hebehurgyán, bármilyen cél nélkül, a Szépséget kerestem, mi soha meg nem vénül. E térről indultam kárminvörös hajnalban, s mentem, mígnem betértem a Nemzeti Galériába. Ezer pompás festményt láttam, ecsettánc vászonba zártan… Színözönnel sziporkáznak, de elég a díszes máznak párszáz év, és megfakul, s a festmény tünékeny sz...

  A strázsa sipkája Fénybe borult a királyi kastély, ünnepet ülnek: bál van és estély. És hogy a vendég mind jól mulasson, árny ne lopózzon végig a hallon, körbe az ajtók és kapuk alján stárzsák állnak az éjjeli gályán. Egyikük, arca maszkja alatt, még elszántabb tüzű buzgósággal ég: felszerelése oly makulátlan, mintha ragyogna csillaggá váltan, mert hivatása élete néki, s mércének a tökéletest érzi. Így lehet aztán, hogy másnap reggel, mikor az ágyból friss fejjel felkel, rémült grimaszra tátja a száját, mert fekete szőrből varrt kucsmáját, azt, ami minden strázsafej éke, nem leli, s tudja mindennek vége. Nézi az ágyon, nézi a földön (várja a rideg és néma börtön…), szekrénybe néz, nem leli ott sem (pánikja fáján sok gyümölcs terem…), nincs nyoma itt bent, nincs nyoma ott kint (életétől keserű búcsút int…) Király elé áll bűnbánó arccal, mint mennyből kivetett, bukott angyal, bűnhődni akar a tömlöc mélyén s csüngni a halál hosszú kötelén. De a kirá...

  Megérint a múlt A múzeumi vitrineknél megérint a múlt. A parázsló kehely, a lámpás melyben láng gyúlt, a kövér amforák, a délceg, büszke szobrok – ezer, mítoszt némán mondó, festett, vésett torok –, és szarkofágok, rosette-i kő, Narmer-paletta, maszkok, díszek, kőfejek (mind törzsi kéz faragta). A csontok, kövek előtt állva megérint a múlt. Ez az az őslény a könyvlapról, mi mocsárba fúlt, s ott a szarvas, az alka, meg a „rettenetes kéz”, a lépcsőről a tömegre kőszemű Darwin néz, s lám! itt a naplója – e lepkét ő gyűjtötte be… A folyosókat járja az elődök szelleme. A Globe-nál és a sírköveknél megérint a múlt. E színpadon párszáz éve eljátszott viszály dúlt, és ő maga kérdezte tán: lenni, vagy nem lenni? S a sírköveken oly nevek, kikből nincsen már semmi, csak pár ködös évszám, történet és kép egy könyvben – de míg hantjuk van, nem felejtődnek el egykönnyen. Akármerre járok, mindenhol megérint a múlt. E sok civilizáció, állat, ember elmúlt, s mit ért belől...

  A magányos majom balladája Üveg-beton palotában szelet dzsungel pompáz: trópusi fák, esőillat, színes virág vagy száz, egy igazi édenkert. És benne egy szem úrként majom gubbaszt lombos ágon – de cseppet sem önként. Arcára a búskomorság örök vonást vésett: nem tud örülni, hogy kapott ennyi jót és szépet, nem tudja, csak néha-néha dicsérni jó sorsát, mert dúlt szívvel kell rágja a magányosság-torzsát. Minden színes szirom szürke pislogássá fakul, minden illat a kelyhekben marad örök rabul, minden falat keserű lesz s a puha lomb érdes, míg szíve a mellkasában egymagában verdes. Az emberek nem értik, hogy miért búsul magában, gazdag édenkertjében a veszélytől elzártan. Azt gondolják, többre vágyik ételből, italból, kényeztetik hát, míg olybá tűnik, nem lakott jól. De a szegény majom szívét nem tudják etetni, s bánata a lassú halál ígéretét rejti: alig eszik, alig mozog, nem vidítja játék, úgy gubbaszt egy sarokban, mint lassan fogyó árnyék… Az emberek fela...

Recenzió az Élet összes arcához Cserni – már a név zeneisége is kedves, visszarepít az emlékekbe.   De hagyjuk a dicsőséges múltat, a jelen is biztató. A gyermek beváltotta a hozzáfűzött reményeket: regényei lebilincselő cselekményessége beszippant, elvarázsol. Versei pedig a költészet teljes tárházát felvonultatják: a líra minden műfaját megtalálni nála, és tartalmi sokféleségéről is beszélhetünk. Igaz ez második verseskötetére is, melynek címe: Élet összes arca. A kötetben hetvennégy költemény kapott helyet három ciklusba s hat részbe rendezve. A ciklusok címe ellentétpárokra épül: Képzelet és valóság; Mélységek és magasságok; Kezdettől a végzetig. Mindezeket kiegészíti egy-egy kötetindító, és -záró ars poetica, valamint a ciklusok elején álló, cím nélküli vezérversek, melyek akrosztichonjai is sejtetik az elkövetkező versek fő tartalmiságát (kiolvashatók a BABONA, ÉREZNI és UTAZÁS szavak). Valóban megjelenik az élet összes arca… A következőkben az egyes részeket, s a szá...