A strázsa sipkája

 

A strázsa sipkája

Fénybe borult a királyi kastély,
ünnepet ülnek: bál van és estély.
És hogy a vendég mind jól mulasson,
árny ne lopózzon végig a hallon,
körbe az ajtók és kapuk alján
stárzsák állnak az éjjeli gályán.

Egyikük, arca maszkja alatt, még
elszántabb tüzű buzgósággal ég:
felszerelése oly makulátlan,
mintha ragyogna csillaggá váltan,
mert hivatása élete néki,
s mércének a tökéletest érzi.

Így lehet aztán, hogy másnap reggel,
mikor az ágyból friss fejjel felkel,
rémült grimaszra tátja a száját,
mert fekete szőrből varrt kucsmáját,
azt, ami minden strázsafej éke,
nem leli, s tudja mindennek vége.

Nézi az ágyon, nézi a földön
(várja a rideg és néma börtön…),
szekrénybe néz, nem leli ott sem
(pánikja fáján sok gyümölcs terem…),
nincs nyoma itt bent, nincs nyoma ott kint
(életétől keserű búcsút int…)

Király elé áll bűnbánó arccal,
mint mennyből kivetett, bukott angyal,
bűnhődni akar a tömlöc mélyén
s csüngni a halál hosszú kötelén.
De a király fitymáll: ez nem nagy gond,
bagatell „bűnért” vért ő biz’ nem ont.

Ámde a strázsa vezeklést akar,
s magára sújt le korbáccsal a kar:
gyötri magát, ahogyan csak tudja
(fázzál! ne egyél! ne igyál, kutya!)
Haza kell térjen, mert úgy legyengül,
s huzatos háza fala közt meghűl.

Testét a láznak szelleme marja,
s tüdejébe ül rút kórok sarja…
Nem segít rajta orvosság, főzet
– egy hét múlva ráhordják a földet…
Eldugott zugban búsul a sírja,
fejfáján foszlik fekete sipka…

Nem szabad valahány apró botlást
világ elleni nagy bűnödnek lásd,
mert aki magát túl szigorúan
ítéli, nem szabadul onnan,
hová önkeze zárta örökre:
saját elméje komor tömlöce…

2024. 06. 29.