Cserni András szerzői felülete

  Rejtve marad Nem minden válasz fedi fel magát. Űzheted egy élethosszon át, a dolgok lényege és értelme, a titokzatos és komplex elme, egy mű jelentése meddig szállhat, utol nem érheted, gyorsabb lesz nálad. Elrejtőznek, épp mint Nürnbergben a fák közé a tapír s a halászmacska, s könyörgésre se bújnak majd elő. Megszikkad miattuk az agyvelő. 2025. 05. 09.

  Boleyn Anna Whiltshire-be a király küldönce levelet visz, melyben áll: egy szív szívet szerelembe temet. Ánizsízű, bódító bókokat kap Anna, de cserébe vissza ledér mosolyt sem adna. Kályhaforróvá fűti Henrik szenvedélyét, hogy leveleit szó nélkül szórják szanaszét, mert sosincsen annál a gyümölcsnél édesebb, amiért ellep, beborít ezer véres seb. Egyezkedik, alkudozik földdel és éggel: házassága semmisség katlanjában ég el, összevész a pápával és nem retteg átkot, csak szüljön neki fiút Anna, az az áldott! Enged a fagy a langyos tavaszi napfénynek, enged Anna az örökös leánykérésnek. Egy házasság születik, egy másik szétfoszlik, s az esküvő napján új vallás születik. Házasság született, majd születik egy gyermek, és születésével halnak meg a remények a király szívében, mert nincs fia még most sem. Utódtalanságtól retteg rettenetesen. Várandós lesz Anna néhány alkalommal még, de magzatait méhében fojtja meg a vég… Csalódik a nagy király, bánatában szétn...

  Viaszba zárt arcok Mennyi sportoló, színész és énekes áll Tusseaud asszony panoptikumában… S filmhősök, uralkodók; mind, ki híres csodálókra tekint viaszba zártan. Ki válogatott? Ki döntötte el, hogy mely embernek van hely, s melyiknek nem jut? Attól féltek talán, a viasz elfogy, s bezárták az írók előtt a kaput? Nem lelem Wilde-ot, Keats-t, se Shakespeare-t sehol, Kingnek, Riordannek, Clare-nek sincs nyoma, Léthé talán már holnap belekarol mindegyikükbe s viszi őket tova. Kacagom borongós gondolataim: nem kell viaszba dermeszteni senkit, hogy átugorjon feledés falain, nem attól lesz dicsőséges vagy elit. Híres se kell legyen. Éljen emberként, s örökös mosolyba ragad majd szája: megőrzünk művészt, tudóst, ifjat és vént, nem viaszba, emlékezetbe zárva. 2024. 08. 29-31.

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  A strázsa sipkája Fénybe borult a királyi kastély, ünnepet ülnek: bál van és estély. És hogy a vendég mind jól mulasson, árny ne lopózzon végig a hallon, körbe az ajtók és kapuk alján stárzsák állnak az éjjeli gályán. Egyikük, arca maszkja alatt, még elszántabb tüzű buzgósággal ég: felszerelése oly makulátlan, mintha ragyogna csillaggá váltan, mert hivatása élete néki, s mércének a tökéletest érzi. Így lehet aztán, hogy másnap reggel, mikor az ágyból friss fejjel felkel, rémült grimaszra tátja a száját, mert fekete szőrből varrt kucsmáját, azt, ami minden strázsafej éke, nem leli, s tudja mindennek vége. Nézi az ágyon, nézi a földön (várja a rideg és néma börtön…), szekrénybe néz, nem leli ott sem (pánikja fáján sok gyümölcs terem…), nincs nyoma itt bent, nincs nyoma ott kint (életétől keserű búcsút int…) Király elé áll bűnbánó arccal, mint mennyből kivetett, bukott angyal, bűnhődni akar a tömlöc mélyén s csüngni a halál hosszú kötelén. De a kirá...

  Megérint a múlt A múzeumi vitrineknél megérint a múlt. A parázsló kehely, a lámpás melyben láng gyúlt, a kövér amforák, a délceg, büszke szobrok – ezer, mítoszt némán mondó, festett, vésett torok –, és szarkofágok, rosette-i kő, Narmer-paletta, maszkok, díszek, kőfejek (mind törzsi kéz faragta). A csontok, kövek előtt állva megérint a múlt. Ez az az őslény a könyvlapról, mi mocsárba fúlt, s ott a szarvas, az alka, meg a „rettenetes kéz”, a lépcsőről a tömegre kőszemű Darwin néz, s lám! itt a naplója – e lepkét ő gyűjtötte be… A folyosókat járja az elődök szelleme. A Globe-nál és a sírköveknél megérint a múlt. E színpadon párszáz éve eljátszott viszály dúlt, és ő maga kérdezte tán: lenni, vagy nem lenni? S a sírköveken oly nevek, kikből nincsen már semmi, csak pár ködös évszám, történet és kép egy könyvben – de míg hantjuk van, nem felejtődnek el egykönnyen. Akármerre járok, mindenhol megérint a múlt. E sok civilizáció, állat, ember elmúlt, s mit ért belől...

  A magányos majom balladája Üveg-beton palotában szelet dzsungel pompáz: trópusi fák, esőillat, színes virág vagy száz, egy igazi édenkert. És benne egy szem úrként majom gubbaszt lombos ágon – de cseppet sem önként. Arcára a búskomorság örök vonást vésett: nem tud örülni, hogy kapott ennyi jót és szépet, nem tudja, csak néha-néha dicsérni jó sorsát, mert dúlt szívvel kell rágja a magányosság-torzsát. Minden színes szirom szürke pislogássá fakul, minden illat a kelyhekben marad örök rabul, minden falat keserű lesz s a puha lomb érdes, míg szíve a mellkasában egymagában verdes. Az emberek nem értik, hogy miért búsul magában, gazdag édenkertjében a veszélytől elzártan. Azt gondolják, többre vágyik ételből, italból, kényeztetik hát, míg olybá tűnik, nem lakott jól. De a szegény majom szívét nem tudják etetni, s bánata a lassú halál ígéretét rejti: alig eszik, alig mozog, nem vidítja játék, úgy gubbaszt egy sarokban, mint lassan fogyó árnyék… Az emberek fela...

  Szépséges szennyeződés Ahogy a legszebb, színes ékköveket szennyeződésbe mártott ecset pingálja pompássá, úgy az emberből egy darabot lenyes az élet, hogy tökéletlenül legyen tökéletes. Az a kis eltérés a kristályrácsban, az a porszem, zöld festékké váltan, az a kicsit más, az a „hiba” alfa s omega, és szépség a fia. Hibátlannak lenni… Biztos jó lehet, de túl szűk, de túl vaskos volna a keret életünk körül, melyből minden szín kiürül. Attól vagyok ember, attól vagyok szép, hogy karcolt lelkem kicsit piszkos és nem teljesen ép, ez adja a ragyogást, ez adja a fényem, ez az ok, hogy nem kell szürkeségben élnem. Minden hibám hozzám tesz, minden hiány épít, csillogóbbá formál, nem csak lassan vénít… Hát szép volna a vétek, mint a vadvirágos, tarka rétek, és a züllés érték? Hogy így éljünk, valakik kérték? Nem. Létem nem bűnbe merülve élem, de döntést nem szégyellek, hibát nem tagadok, önmagamhoz hű maradok. Bármi karistol, pettyez, belém vés, nem zavar. Sz...

  Az eltitkolt szerelmek parkja London füstös, lágy ölén árny hajlik egy árnyra: öreg, odvas fa alatt szeretőjét várja. Nem tudhatja titkukat a városból senki; e békés Park utolsó mentsváruk jelenti. Madár se jár erre, ha éjfélt üt az óra, és kámforrá válhat, ki itt járt, virradóra. Nem locsog a Park soha – titkok szelíd őre: óvja mindenki vágyát, legyen hősi, dőre. Mozgalmas a mai éj: három pár is bújik acéllécek tövétől a csónakos tóig. Három pár az három sors hat személyre írva, a Park csendben figyeli – még bírja, még bírja… Az egyik pár titokban kell szeressék egymást, mert napvilágon szülne ég- és földindulást… Mézbe mártott citromhús minden lopott percük s csak a Park kis lugasa lehet közös kertjük. A másikak jóformán egymást nem ismerik: futó románcot rendez a telihold nekik. Vadul vetik magukat a másik karjába, nem törődve azzal, hogy lesz-e folytatása. A harmadik pár sötét lelkű, mint az éjjel: házasságot csúfolva ölelkez...

  Elfeledettek dala Egy poros kristálypohár állt egy pókhálós sarokban, csillogása mattá fakult az évek alatt lassan, üres üvegszíve régtől egymagában kalapált, készlet nélkül félszegen állt, ez a búskomor kasztrált. De kapaszkodott görcsös, makacs kézzel az életbe, mert azt hitte, egy ünnepen még koccintanak vele. Ám hiába remélt bármit: elfeledte mindenki, bánatába belerepedt, és szíve azon folyt ki. Egy rongyos könyv árválkodott egy üres könyvespolcon, nem kérlelte az életet, hogy jó lapokat osszon, csak hozzá méltó, egyszerű és boldog létre vágyott: elolvassák egyszer-kétszer, és helye legyen, áldott. Ezért állt ott egyre rogyva, ezer folttal borítva, mert száz szívvel akarta, hogy valaki elolvassa. Ám hiába vágyott erre: elfeledte mindenki, szíve szakadt, s ő is vele – széllel szállt a sok fecni. Egy megtépázott füzet feküdt egy szekrény legmélyén, a belevésett betűráncoktól lett kortalan vén, végigkísért négy éven át sok történelemórát, mígnem az idő ad...

  Karácsony angyalok nélkül – Harmadik rész: Szenvedésből feloldozva – Ábel hosszasan hallgatott különös megszólalása után. Trisztánra várt, hogy mondjon valamit. A fiatalember azonban úgy tűnt, nem tanúsít iránta túl sok érdeklődést. Elmélyülten nézte a borospoharát, a vörös nedűn táncot lejtő fénypöttyöket, az ital fodrait. A világ megszűnt számára. - Ismered Senecát? – kérdezte Ábel megtörve a csendet. Házigazdája összerezzent. Hát már gondolkodni se hagyják az embert? Micsoda ostoba kérdés az különben is, hogy ismeri-e Senecát? - Ki nem hallott róla? – kérdezte. – Csak tudnám, hogy jön ez ide… - Számos bölcsességet fogalmazott meg, igazán elmés ember volt. Ám nincs talán ennél velősebb és igazabb gondolata: többet szenvedünk képzeletünk rabjaként, mint a valóságban. Trisztán felvonta a szemöldökét. Mit akar ez itt? – dohogott magában. Életmód-tanácsot adni? - Többet szenvedünk képzeletben, mint a valóságban – ismételte meg Ábel. – Érzed, mi ennek a valódi értelme? Sok...

  Karácsony angyalok nélkül – Első rész: Az éjféli vendég – Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon, a szél meg-megrezgette az ágakat, a Holdat sötét felhők takarták el. Cudar, hideg éjszaka volt. Lucskos, sáros és csontig hatoló; nem éppen ünnepi hangulatot árasztó. Ha nem szikrázik annyi házban a frissen díszített karácsonyfa égősora, könnyen azt hihetné az ember, egy szürke novemberi vagy februári éj ölelte magához a világot. Az egyik ablakon át azonban nem meghitt fény szűrődött ki. Épp csak pislákolt egy csillár haldokló égője, s hideg glóriát vont az alatta ücsörgő, mufurc fiatalember köré. Húsz-huszonkét évesnek tűnt, sápadtfehér arcát jó ideje nem érhette már a nap, göndör fürtjei kócosan meredtek a szélrózsa minden irányába. Majdnem fekete szeme sötétebbnek tetszett egy feneketlen szénbányánál, oly sok keserűség, közöny és harag ült benne. Messze állt tőle a vidámság. Egyedül volt házában, s bárki sejthette, nem kívánja mások társaságát. Az élet azonban ritkán törődi...