Az eltitkolt szerelmek parkja

 

Az eltitkolt szerelmek parkja

London füstös, lágy ölén
árny hajlik egy árnyra:
öreg, odvas fa alatt
szeretőjét várja.
Nem tudhatja titkukat
a városból senki;
e békés Park utolsó
mentsváruk jelenti.

Madár se jár erre, ha
éjfélt üt az óra,
és kámforrá válhat, ki
itt járt, virradóra.
Nem locsog a Park soha
– titkok szelíd őre:
óvja mindenki vágyát,
legyen hősi, dőre.

Mozgalmas a mai éj:
három pár is bújik
acéllécek tövétől
a csónakos tóig.
Három pár az három sors
hat személyre írva,
a Park csendben figyeli
– még bírja, még bírja…

Az egyik pár titokban
kell szeressék egymást,
mert napvilágon szülne
ég- és földindulást…
Mézbe mártott citromhús
minden lopott percük
s csak a Park kis lugasa
lehet közös kertjük.

A másikak jóformán
egymást nem ismerik:
futó románcot rendez
a telihold nekik.
Vadul vetik magukat
a másik karjába,
nem törődve azzal, hogy
lesz-e folytatása.

A harmadik pár sötét
lelkű, mint az éjjel:
házasságot csúfolva
ölelkeznek kéjjel…
Azt hazudták mindketten,
nem maradnak soká,
s estéjüket két alvó
el, ó, hogy rontaná?

Nem ítél az öreg Park,
látott ő már sokat,
kapuszáján becsület
láthatatlan lakat.
Hivatása, sorsa ez,
bárhol, bármi történ:
őrzi szerelmek titkát
London füstös ölén.

De az élet kegyetlen:
minden jónak vége…
Három végezet közelít
három tűzként égve…
Ez az éjjel nem boldog
se párnak, se Parknak:
közelgő tél hírével
távoznak a darvak…

A fa alá érkezik,
kire oly sokat várt,
mégse oldja szívén ki
a kacskaringós zárt:
búcsúzni jött, örökre,
mert nem bírja és fél
– ködbe vonja távozó
alakját a bús szél…

Parkőr járja mogorván
a kerítés alját,
és az egyik bokorban
szeretkező párt lát.
Bikaharag borul rá
és rendőrt hív tüstént
– nem hagyja, hogy parkjában
gyalázzák az erényt…

Hazug embert hamarabb,
mint a sánta kutyát:
követte a két átvert
nejét és az urát,
aljas tettük közepén
rajtakapák őket
– szívükbe a sértett düh
bosszúvágyat ültet…

Három szép szerelem ért
aznap csúfos véget,
és hat emberrel bánt el
a kegyetlen élet:
hideg volt az éjszaka,
fa alatt megfázott,
s az ágyból saját lábán
többé ki se mászott;

ebbe volt szeretője
betegedett bele,
s a családi kripta új
urnája lett tele;
a kéjelgőket perbe
fogták s elítélték;
egy párbaj és egy válás
– teljes a teríték…

Egyedül az öreg Park
sóhajtozott csendben,
érzi, hogy a világ így
nincs igazán rendben…
Beissza a füvére
folyt vért és könnyeket,
s másnap éjjel új párok
örömein nevet.

London füstködös ölén
így szállnak az évek
– a Park egyre kevésbé
látszik frissnek, szépnek…
Elburjánzott, elvadult,
kerítése rozsdás;
lánc és lakat kapuján
– elvitte a kaszás…

A szerelem ideje
nincs sehol megírva:
életen át lángol, vagy
néhány nap a sírja,
nem tudhatja az ember,
amikor belevág.
Minden percét megbecsüld,
míg virít e virág!

2024. 04. 12.