Cserni András szerzői felülete

  Részegek és józanok Egy kopott kanapén ülök, a kezemben pohár alján egy deci olaszrizling bódult táncot jár, ring ritmikusan a villódzó, visító fénnyel a zenére, amelytől furcsán hangos az éjjel. Hiába tömeg, egy kép magát belém harapta: én alig ittam, te felöntöttél a garatra. Szinte ide hallom, ahogy akadozó nyelvvel ajkaidról száz homéroszi hősköltemény kel kitalált, eltúlzott és megélt kalandjaidról. Tekinteted megakad rajtam. Szembogaradból tűnik a fény pillanatra – hogy szakadjon a gát, jöttödben felhajtasz egy vörösáfonyás vodkát. Mindig így kezdődik: ártatlan beszélgetéssel. Forró közelséged cserfes félhomály fedi el a többiek elől (miért félsz, hogy bárki figyelne?), nem vesz célkeresztbe semelyik haver figyelme, mégis öt perc után jön a szokásos mondatod: Gyere velem ki, hátha látunk hullócsillagot! Idekint minden csendesebb, és hűvös van kicsit. Lúdbőrzök, mire rám adsz egy barna kötött pulcsit, a sajátod… Belepirulok sokadjára is, miközben le...

  Csokor Lassan lépdel a Nap az égre, majd a horizont alá; a szél átmozgatja lábát és cipőt húz rá, mielőtt kocogni kezd; galamb totyog a ház körül, megkopogtatja az ereszt; éjjel a csillagok andalogva sétálnak, vissza-visszanéznek – valakire várnak… Csak én képzelem, vagy a fényük tényleg kicsit tompább? Oly furcsa: te már sehova se mész, de a világ ballag lassan tovább. A sarokban gyertya pislákol szerényen, egy plusz teríték az asztalon, mellettem, a tükrön elmaszatolódott ujjnyom… Hogy vagyok? Még nem tudom. Néhány hírnek idő kell, hogy érjen az ember lelkében, míg fel tudja fogni a felfoghatatlant: téged takar be nemsokára e hant. Arcod fényképekbe, neved kőtáblára költözött, s a csendes távozás hangtalan léptei mögött nem maradt, csak üresség. Megtölteni semmi se lenne elég. Bárcsak egy búcsúszót még mondhatnál, bárcsak megállhatnál egy pillanatra a folyónál, bárcsak tudnám, mindig ily tisztán fogok emlékezni rád, bárcsak ezt a verset is elolvashatnád, bárcsak… bárcsak…...