Tündérerdő
Tündérerdő Teliholdas, furcsa éjjel vad erdőbe vitt utam. Hajnalig már ki nem jutok innen – akkor gondoltam. Ős-fenyők közt bukdácsoltam mohalepte köveken, bőrbe maró ág kuncogott minden fáradt könnyemen. Így haladtam egyre beljebb, mígnem halvány fényt láttam. Követtem, s egy selymes füvű, titkos rétre találtam. A tisztáson lenge ruhás, sudár majdnem-embernép, a tündérek roptak táncot testet öltött szellőképp. Zeneszót az erdő adott, lakomát a csillagok. Éreztem, hogy beállok, ha gyorsan el nem illanok. Szándékomat megérezte a táncolók serege, és tenyerembe simult egy ifjú tünde tenyere. Olyat látsz most – kezdte vígan –, amit ember még soha. Ne, csak nézzed, ropd velünk! Ne légy magadhoz mostoha! Testi-lelki örömökből ősidőktől nincs hiány, itt mulat rég minden éjjel tündefi és tündelány! Ki ránk talál, méltó arra, hogy egy-kettő éjszakán jót vigadjon, ha nem gyáva, ha szíve mást nem kíván. Ember-eszem jajveszékelt, csapdát sejtett, áru...