Cserni András szerzői felülete

  A kripta kísértete Árnyas kripta komor mélyén a Pál-katedrális alatt, ott, ahova sosem süt fény, hangok simítják a falat. Halk énekszó, kellemes, lágy, vízcsobogásszerű dallam, puha, mint a friss, vetett ágy, borús szívre édes balzsam. Sápadfehér leány dalol hószínű sírkőre dőlve, dúdol s dereng ott lenn, ahol minden hideg, néma, pőre. Énekéből régmúlt idő emlékei kelnek szárnyra, s bánatos sorsát e bús nő halkan a falnak feltárja: Élt egy fiú és egy leány kinn, a réten, hegyek között. Tanyájuk volt, ott sok bárány, s malom, mit a folyó lökött. Nevetése Hold sugara, hő szerelme napfény heve, szép szeme a csillagokra, s gyémántra hasonlít neve. De egy gonosz égi erő irigyelte tőlem nagyon, hogy forró szívvel szeret ő, s vízbe lökte egy bús napon. Megcsúszott egy kicsiny tócsán, s malomkerék szegte nyakát… Lelkem akkor, mint egy vulkán, könnyet ontott, omlott a gát. Ide hozták kripta-mélybe, hol nincs patak, madár, mező, itt szánták őt ör...

  Az eltitkolt szerelmek parkja London füstös, lágy ölén árny hajlik egy árnyra: öreg, odvas fa alatt szeretőjét várja. Nem tudhatja titkukat a városból senki; e békés Park utolsó mentsváruk jelenti. Madár se jár erre, ha éjfélt üt az óra, és kámforrá válhat, ki itt járt, virradóra. Nem locsog a Park soha – titkok szelíd őre: óvja mindenki vágyát, legyen hősi, dőre. Mozgalmas a mai éj: három pár is bújik acéllécek tövétől a csónakos tóig. Három pár az három sors hat személyre írva, a Park csendben figyeli – még bírja, még bírja… Az egyik pár titokban kell szeressék egymást, mert napvilágon szülne ég- és földindulást… Mézbe mártott citromhús minden lopott percük s csak a Park kis lugasa lehet közös kertjük. A másikak jóformán egymást nem ismerik: futó románcot rendez a telihold nekik. Vadul vetik magukat a másik karjába, nem törődve azzal, hogy lesz-e folytatása. A harmadik pár sötét lelkű, mint az éjjel: házasságot csúfolva ölelkez...

  Karácsony angyalok nélkül – Harmadik rész: Szenvedésből feloldozva – Ábel hosszasan hallgatott különös megszólalása után. Trisztánra várt, hogy mondjon valamit. A fiatalember azonban úgy tűnt, nem tanúsít iránta túl sok érdeklődést. Elmélyülten nézte a borospoharát, a vörös nedűn táncot lejtő fénypöttyöket, az ital fodrait. A világ megszűnt számára. - Ismered Senecát? – kérdezte Ábel megtörve a csendet. Házigazdája összerezzent. Hát már gondolkodni se hagyják az embert? Micsoda ostoba kérdés az különben is, hogy ismeri-e Senecát? - Ki nem hallott róla? – kérdezte. – Csak tudnám, hogy jön ez ide… - Számos bölcsességet fogalmazott meg, igazán elmés ember volt. Ám nincs talán ennél velősebb és igazabb gondolata: többet szenvedünk képzeletünk rabjaként, mint a valóságban. Trisztán felvonta a szemöldökét. Mit akar ez itt? – dohogott magában. Életmód-tanácsot adni? - Többet szenvedünk képzeletben, mint a valóságban – ismételte meg Ábel. – Érzed, mi ennek a valódi értelme? Sok...

  Az Élet nyomában Ki gondolkodni nem fél, egyszer felnéz a Napra, s a kérdést, mi mindünk szívét nagy súllyal nyomasztja bátran felteszi és megpróbál válaszolni rá: Mi az élet? Mi értelme? Mitől válhat jobbá? Sokszínű vagy, ó, te Élet, és megfoghatatlan. Te vagy a bolygónkat óvó lég- és felhőpaplan, a folyók a kék ereid és erdők a zöld tüdőd, napsütésed melengeti fel a sok szenvedőt, otthonod a bokrok, fű, fák zöldellő levele, a virágok piros és kék, lila, sárga kelyhe, a legparányibb sejttől a gigászi bálnáig (velük együtt minden hasznuk és minden hibáik) az állatok milliónyi alakja s formája, meg a csodálatos ember, ki Földünk formálja. Színpad vagy, hol felvonul sok jelmezes alak, s történetet mesélnek a sejtelmes színfalak; kiaknázásra váró, titkos lehetőség, melynek egyetlen határa a csillagos nagy ég; könyv, amelynek cselekményét minden élő írja, ott áll benne mindünk összes öröme és kínja; világfa, mely ágak és hajtások százát hozza, s minden levelén...