Az Élet nyomában

 

Az Élet nyomában

Ki gondolkodni nem fél, egyszer felnéz a Napra,
s a kérdést, mi mindünk szívét nagy súllyal nyomasztja
bátran felteszi és megpróbál válaszolni rá:
Mi az élet? Mi értelme? Mitől válhat jobbá?

Sokszínű vagy, ó, te Élet, és megfoghatatlan.
Te vagy a bolygónkat óvó lég- és felhőpaplan,
a folyók a kék ereid és erdők a zöld tüdőd,
napsütésed melengeti fel a sok szenvedőt,
otthonod a bokrok, fű, fák zöldellő levele,
a virágok piros és kék, lila, sárga kelyhe,
a legparányibb sejttől a gigászi bálnáig
(velük együtt minden hasznuk és minden hibáik)
az állatok milliónyi alakja s formája,
meg a csodálatos ember, ki Földünk formálja.
Színpad vagy, hol felvonul sok jelmezes alak,
s történetet mesélnek a sejtelmes színfalak;
kiaknázásra váró, titkos lehetőség,
melynek egyetlen határa a csillagos nagy ég;
könyv, amelynek cselekményét minden élő írja,
ott áll benne mindünk összes öröme és kínja;
világfa, mely ágak és hajtások százát hozza,
s minden levelén elfér egy egész élet hossza;
étel, mit maga tempójában fogyaszt mindenki:
gyorsan habzsolja, vagy minden ízt kétszer élvez ki;
festmény, melynek utolsó ecsetvonása a vég
– kész lesz-e vajon, mire előtted a sztüxi stég?
És virágoktól illatozó tarka, hímes rét,
ingovány, mi magába zár, s felköhögi rút levét,
rejtelmekkel gazdag, mesés, sűrű lombú erdő,
pokol mélyéről felbuzgó züllött, sötét fertő,
lassan járó, meg nem álló öreg, poros óra,
neveletlen kutya, mely sose hallgat a szóra,
ládában föld alá rejtett fénylő, szikrázó kincs,
sivatagban szálló homok, melyben érték csepp sincs,
ajándék, mit mindenki születéskor kap,
tömlöc, melyben minden ember kínzott szívű rab,
arany méz, mit lusta nyelvek nyalogatnak lomhán,
kés, mely újra, s újra lesújt, és senkit meg nem szán;
és épülő ház, fogyó szikla, létra és pince
– felemel a magasba és lerángat a mélybe –,
erő, mely az egész Földet réges-rég belakta,
s lett belőle áldott kastély s elátkozott csapda;
Dezsőnek csak játék, de küzdés Attilának
– kik máshonnan néznek rád, mind máshogyan látnak…

Ezerfényű prizma, Élet, mi vagy hát igazán?
Miért szorítod meg hálódat, hogy majd tartsad lazán?
Te döntesz, vagy sodródsz csak a döntéssúlyok alatt,
és elsodorsz minket is, míg elérjük a falat?
Forrótüzű kemencédben építesz, vagy rombolsz,
az élőkért munkálkodsz vagy a holtakért tombolsz?
A lét maga a cél, vagy átmeneti állapot?
Rózsakerted bús börtönné hol, mikor válhatott?
Miért nem vagy egyértelmű? Miért változol folyton?
Miért kell minden öröm végül bánatvízbe fojtson?
Hát érték így lehet benned? Rejtegetsz szépséget?
Vagy csak elkezdődsz, folysz míg elérjük a véged?
Kóros skizofrénünk vagy te kétszáz külön arccal
– egyik percben mag születik, a másikban harc hal
s önkezeddel rombolod le saját építményed,
míg nyögi úri szeszélyed minden élőlényed.
Építhetünk benned sokszáz királyságot,
mire az egyik kész lesz, a kriptás már sírt ásott.

Gyorsan jött adományaid gyorsan el is múlnak,
hamvában halt reményeid önmagukba fúlnak.
Pillanatnyi létünk egy élethosszú haldoklás,
mely az üres végtelen felé alagutat ás.
Basáskodik a világon e korbácsos hajcsár:
rabjai az élők s életfogytig életbe zár.
Ember, lehetsz császár, tudós, pápa, elnök, Duce,
holtod után emlékedből hamu se lesz úgyse:
életeden átrohansz – a sok pillanat üres;
lábad nyomát nézed félőn – lépted gyilkos, tüzes;
facsemetét locsolsz – egy nap felkötöd rá magad;
Fáfnir-módra kincset gyűjtesz – garasod se marad…

Hát épp ezért azt, amit adsz Élet, megbecsüljük!
E dús tövön hízó bíbor, szerény szőlőfürtök,
melyből egy szem csekély, de együtt édes lakoma
– összegyűjti őket a szív, emlékeink hona.
Értelmed és célod nem több, maga a létezés,
mely a világmindenségre örökös nyomot vés
– legyél akár nagy óriás vagy pöttömnyi parány,
a bűvös emléktáblán nincs semmiféle arány.
És az, hogy mi vagy, egyszerűbb kérdés mindegyiknél,
hisz egyben közös minden, ami pezseg, nyüzsög, él,
testvér minden forma, kiben életvágy kalapál,
és az élet minden olyan, ami nem a halál…

A kozmosz kérdéseire olykor porszem felel,
és szemed burkát puha kézzel, lassan nyitja fel.
Égjen minden ember előtt az irányadó jel:
élni jó s élni kell, mert halni fogsz, hisz halni kell.

2023. 07. 12-23.