Nürnbergi útinapló 12.

 

Nürnbergi útinapló
Tizenkettedik rész: Eseménytelen (?) hazaút

Az utolsó napra program nincs tervezve, a szállást tíz óráig el kell hagynunk, de jóval hamarabb elindulunk, tekintve, hogy a vonatunk fél tízkor érkezik Nürnbergbe. Ébredés, reggeli után tempósan, de figyelmesen összecsomagolunk. Jómagam a „szajrégyűjtést” se hagyom ki, a bekészített, el nem fogyasztott tasakos cukrokat, instant kávét, teát és ásványvizet Boti szemforgatásától kísérve elcsomagolom. Az általunk vett, megmaradt ételek elosztásában se kér nagy részt, egy fél uborkán kívül mindent nekem hagy (többek közt rengeteg vajat, egy bontott étolajat, némi sajtot és felvágottat), azt is csak azért teszi el, mert én nem szeretem, ezért semmi kedvem magammal cipelni.

Mikor mindent összeszedünk, utoljára körbenézek, hogy biztos semmi se marad itt, majd cipőt húzunk, a kulcsot a szállásadó által kért széfbe tesszük, és elhagyjuk az apartman-komplexumot.

Az állomásra simább utunk van, mint idefele jövet, nem esik az eső. Nem sok érdekesség akad az utunkba, és nem is nagyon nézelődünk. Egyedül egy perecszendvicsért állunk meg (ez is nürnbergi különlegesség; mennyei bajorperecből készítenek szendvicset minden létező feltéttel). Unokatestvéremék a kolbászhoz hasonlóan erről is úgy nyilatkoztak, vétek kihagyni, nem is tesszük. Igazság szerint tegnap a múzeum után is kóstoltuk már, de annyira ízlett mindkettőnknek, hogy akkor elhatároztuk, ez lesz a másnapi (vagyis mai) ebéd a vonaton.

A vonat késik egy kicsit, így nagyjából fél órát várunk a peronon. Ott derül ki, milyen kicsi a világ: miközben beszélgetünk, egyszer csak megszólal egy mellettünk várakozó nő, hozzánk hasonlóan magyarul. Unalmában elmeséli, hogysmint keveredett ide (kalandos történetében akad minden a „szemét extől” a bevont jogosítványon át a fura főnökig), majd megkér minket, figyeljünk a csomagjaira, míg elmegy cigarettázni. Készséggel segítünk, akkor kezdünk csak topogni, mikor begördül a vonat, a nő meg sehol. Szerencsére mire a kerekek csikorogva megállnak, felbukkan honfitársunk, mi pedig elindulunk megkeresni a helyünket.

Sajnos a vonat hosszabb, mint hittük, nem merjük megkockáztatni, hogy a peronon megyünk a legvégéig, ahol a kocsink van. Felszállunk az egyikbe, reménykedve, át tudunk menni a miénkbe. Nincs szerencsénk, így kénytelen-kelletlen leülünk két szabad helyre, amit találunk, és bízunk benne, nem foglaljuk el senkiét.

Ez nem következik be, valami sokkal kellemetlenebb azonban igen. Olyan eseménysor veszi kezdetét az utazás harmadánál, amire álmomban se gondoltam volna. Később, másfél év távlatából mosolyogva gondolok majd vissza rá, és látom a humoros oldalát, de ott és akkor felzaklat, ami történik.

Az egyik állomáson a vonat már jóideje várakozik, de ez nem tűnik fel nekünk – Boti filmet néz, én olvasok. Akkor kapunk csak észbe, hogy valami nincs rendben, mikor a kalauz hozzánk lép, és magyaráz valamit németül. Nézek rá, leolvassa arcomról, hogy egy kukkot se értek, megismétli hát angolul. Megáll bennem az ütő: az a vagon, amiben sikerült letelepednünk, nem megy tovább erről az állomásról, ha el akarunk jutni Bécsbe, az átszálláshoz, át kell caplatnunk egy másik kocsiba. Kicsit pánikba esek, elvégre ki tudja, meddig marad még itt a vonat? A teljesen üres vagon se segít sokat, azt sugallja, ketyeg az óra.

Nagy sietségemben nem kellő figyelemmel emelem meg a hátizsákomat, így az annak üvegtartó zsebébe tett olajosflakon beleakad az ülésbe, a gyenge műanyag megadja magát, és illőn meghajol derékból. Egy a baj: a kupakja ezzel egyidőben kinyílik, és jelentős mennyiségű olaj ömlik a táskámra és a padlóra. Pillanatra megszédülök, de nincs idő most ezzel foglalkozni. Sűrűn fohászkodom, hogy ne vegyék észre a foltot, és ne kössék össze velem (a kalauz már hetedhét határon túl szerencsére), közben lóhalálba rohanok Boti mellett a megfelelő vagonhoz.

Szerencsésen elérjük; ez az, amelyikbe eleve ülnünk kellett volna. Nagy a tömeg, az emberek kelletlenül húzódnak el az utunkból, vagy csak én látom így az intenzív események utóhatásaként. Ám nincs rózsa tövis nélkül, a megpróbáltatások nem érnek véget. Sietségemben nem tudtam megfelelően elpakolni a dolgaimat, ezért majdnem mindent kézben cipelek (kivéve, amit Botinak átadtam, vagy gyorsan táskába tuszkoltam), aminek egyenes következménye, hogy valami kicsúszik a markomból – s Murphy törvénye alapján mi más lenne, mint a hátizsák az olajosüveggel? Az átkos flakon földhöz ütődvén újra kinyílik, s folyni kezd az olaj. Égek a szégyentől, kezem teli, nem tudok gyorsan cselekedni, Boti messze jár, mindebből mit se észlelt. Nem akarok feltűnést kelteni, de muszáj segítségül hívnom, ezért kiabálok utána. Szerencsére meghallja, visszafordul, segítségemre siet. A nyomorgatott, nyálkás üveget kihajítja az első kukába, elvesz tőlem annyi holmit, hogy össze tudjam szedni a maradékot, és felitassam a kiömlött olajat, majd elindulunk a helyünkre. Ott ül valaki – helyjegy nélkül. A kéretlen kaland teljesen kifárasztott szellemileg, így leginkább kézzel-lábbal magyarázom a hölgynek, itt nekünk kell ülni. Szerencsére megérti, és minden különösebb akadékoskodás nélkül átadja. Megkönnyebbülten huppanok le.

– Ha legközelebb olajat akarok hazavinni, akár erőnek erejével beszélj le róla – jegyzem meg rezignáltan Botinak.

Szerencsére innentől valóban eseménytelen az út. A csatlakozást a késés ellenére könnyen elérjük, Kelenföldön pedig azonnal elcsípünk egy érdi vonatot. Magamban mosolygok az élet újabb furcsa tréfáján: egy ennyire különleges, izgalmas, ámulatba ejtő utazás oly sok élménnyel, látnivalóval, ízzel, ritka állatokkal, legendás személyek lába nyomát viselő utcákkal, gyönyörű műkincsekkel; egy regénybe illő utazás is teljesen hétköznapi módon fejeződik be, akár egy fárasztó nap az egyetemen – az ajtónak támaszkodva a zsúfolt, megszokott, fehérvári vonalon közlekedő Z30-as zónázón.