Cserni András szerzői felülete

  A kendergócpusztai probléma II. – Az Ábraember bosszúja Második felvonás A felkelő Nap vérszínű keretet vont a Ráctótkörtési Speciális Bűnözői Elmegyógyintézet sziluettje köré. A városszéli Tudomány téren álló szürke és komor épület még szürkébbnek és egyhangúbbnak tűnt, mint máskor. Bár ez alighanem a friss újrafestés hozadéka, nem a hajnali fényjátéké. Kendergócpuszta Védelmezői úgy méregették a magas és meredek falakat, mint Herpeszes Ödönke a tizedik túrógombócot – kételkedtek abban, hogy elbírnak vele. Márpedig bejutnak, vagy szeretett falujuk az Ábraember karmai közé kerül – ha a Borzasszony nem téved. – Biztos ez az egyetlen esélyünk? – kérdezte a Szivárványszínű Szemétláda. – Másszon rám Kiskunharaszti Fekveálló Bodobácslény, ha nem – fújt a Borzasszony. – Az a srác, akit velünk srégan szembe, balról a második rácsos ablak mögött tartanak fogva, a legerősebb különleges képességű ember, akit ismerek. Gyerekkorában kíváncsiságból megevett egy konnektort, azóta áram...

  A kendergócpusztai probléma II. – Az Ábraember bosszúja Első felvonás – Ezt megszívtuk, mint Kenderes Józsi a frissen sodort füvescigit – állapította meg Konstancia, a kendergócpusztai macskásnő. – Éppen úgy, barátom, éppen úgy – sóhajtott két slukk között a nevezett. Heten álltak körbe egy barbár módon feltúrt szántót: Konstancia és Endre, a Kendergócpusztai Hírlap szerkesztői, Julis, a Szivárványszínű Szemétláda (s egyszemélyben a Pletykagyűlés elnöke), Kenderes Józsi, a falu polgármestere és legfőbb marihuána-exportőre, Kala Pál, a kovács fia s a község első számú (és egyetlen) nihilista-alkoholista költője, Sálas, a káromkodós plüssbárány, valamint egy kapájára támaszkodó földműves. Hosszú percek óta meregették szemüket a tépázott termőföldre egyre elkeseredettebben. A falu sírját látták benne. S nem alaptalanul. Költségvetés híján nem néztek fényes jövő elé. – Mi tehette ezt? – kérdezte sokadszorra Sálas, majd a földműveshez fordult. – Semmit se látott? Egész biztos...

  Villamos a fák között A város szívéből indul egy villamos minden délben, mikor az eső utcát mos. Elindul, de nem olyan állomásról, ami minden embernek megjelen, és nem is látja mindenki, csak aki még tud igazán látni, hallani. Ők szállhatnak fel rá, s kezdetét veszi az utazás. A város eltűnik. Vad táj jön helyébe, hol sás terem a sínek mentén, fák állnak strázsát, köztük vén tölgyekkel. A talpfák közti zöld gyeppel (azt látva) ébred a felismerés: van a betontengeren rés. Ez a gép a természet szelíd szolgálója, hagyja, hogy az kedvére formálja őt és pályáját, nem háborog, nem pusztít; elnéz, megbocsát. S miért is haragudna? Egy tőről fakadnak, vele egy malomban őröl. Akik a villamoson ülnek, remélhetőleg elgondolkodnak és belátják, amit a villamos, s legyen táncrendjük bármilyen szoros, esős napokon felülnek sóhajtva a kerekeken guruló, sárga fémkígyóra, felkeresik a rejtett erdőfoltot (mindig aggódva, csak találják még ott!), s minden egyes ilyen lát...