Cserni András szerzői felülete

  Két szonett Bacchushoz I. A bor szonettje Itala a bánatnak a bor, Bacchus? Szőlőszemekből könny csorog hordókba, s jajgat a tő, a megcsonkított korpusz, a tiprástól őt senki meg nem óvja? Vagy örömkönnyeket sírnak a szemek? S boldogságuk bére, hogy kifacsarjuk, kisajtoljuk belőlük? Nem értelek, Bacchus: hogy adják vérük, könnyük, húsuk? Ha a bor lényegét se érthetem meg (áldozat-e, mi gyilkosától remeg, vagy ujjongó hérosz nagy küldetéssel), az ember mikéntjét hogy foghatnám fel? S Olümposzról látszik, sír, örül agyunk? …Onnan mi is csak szőlőszemek vagyunk. II. Az őrület szonettje Alattvalód lettem, látod? Miattad… Ilyen az emberi elme: törékeny; tagadd meg tőle a tudást, s meghasad, mert zseni s őrült közt a határ keskeny. Hát költözz belém, és falj fel egészen, legyek a világ címeres bolondja! Mert csak a bolond szólhat be merészen úgy, hogy haragját magára ne vonja égen-földön lakó nagy hatalmaknak. Vállalom, hogy leköpnek, kigúnyolnak, kés...

  A téren, esőben Állt a téren, és zuhogott az eső, hideg szél kapkodott kabátja alá. Átázott rajta a nadrág és felső, a hűvös szabó kényszerzubbonyt varrt rá. Ő nem jött el, hiába ígérte meg. Várt rá a semmiért sok percet, órát, lelke mélyén viharok, ködök keltek, szelek szaggatták, esők áztatták át. Sóhajtott, majd hazafelé indult el kicsit viharos, kicsit csendes szívvel. Ment tovább, hiszen így tesz az élet is, kabátján vízcseppekből fűzött kláris gyöngy pikkelypáncélként csillogott szépen. Mögötte az eső hullt, hullt a téren… 2025. 02. 06.

  Ne félj! 1. A keréken Félelem fojtogat majd, azt hittem, ha a kapszula üvegtestébe zár és csatakossá ázik el ingem, míg a lomha kerék komótos kört jár. Nem riasztott szédítő magasság, csak csodáltam a térképpé vált várost. Innen láttam: a világ milyen tág, s benne az ember, mint gyümölcsben a rost. A házak, a folyó, a múzeum, az a félezer éves orfeum, a horizonton csókolózó föld s ég… Ezernyi látvány, ezernyi csoda, fenséges élménnyel telt gondola, kiköt ott, hol a merészségé a stég. 2. Az életben Az elv-bőrbe öltözött gátlások óvnak, védenek, békés létet adnak, de ha merész öröm felé ások, csikorgó fékként hívnak romlott vadnak. Hát vad leszek akkor! Vad és romlott, felfedezek új, titkos izgalmakat, mik iránt belém vágyakat oltott a testem s lelkem összekötő lakat. Nem kínzott a kerék – hát ez se fog. Szívem éhes: élményekért korog, elkezdek élni, ameddig míg tudok: a napon izzadni, s éjben járni, futó kalandnál többet nem várni… Majd viss...