Cserni András szerzői felülete

  Nürnbergi útinapló Harmadik rész: Az állatkert kapui Az első teljes napunkra a Nürnbergi Állatkert van betervezve. Óriási létesítmény, s mivel ismerem magam, nyitástól zárásig tervezzük az ottlétet. Ha végzünk hamarabb, opcionálisan más programra is sort kerítünk. Szerencsére nem hajnalok hajnalán nyit a Tiergarten , így ki tudjuk pihenni magunkat Moria bányái és Saruman ármánykodásai után. A komótosan elköltött reggelit követően összeszedelődzködünk, s a környék központjának tekinthető vasútállomás felé indulunk – ez ugyanis az állatkerti villamos egyik végállomása. Amilyen rutinosan, gyorsan jutunk el a díszes épületegyüttesig, az aluljáróban annál többet bolyongunk, mire találunk egy jegyautomatát. A nürnbergi tömegközlekedés hasonló a budapestihez, nekik is van egy BKV-szerűségük, az ott megváltott jegy minden közlekedési eszközön használható. Mi egy páros napijegyet veszünk, amivel 24 órán keresztül két személy korlátlanul veheti igénybe a járatokat. Újabb fejtörés...

  A felkelés hajnala – Az Északi Gárda születésének története – A férfi óvatosan kémlelt ki a fák közül. Káosz uralkodott a szántóföldön. Egy megvadult ló tombolt, letiporta a termést, mindenkit felrúgott, aki közel merészkedett hozzá. A földművesek kiabáltak, ide-oda futottak. Kicsit távolabb hajdúk figyelték őket. Ezek viszont semmit se tettek, hogy megfékezzék az állatot, vagy bármiben segítsenek a parasztoknak. Csak figyeltek karba tett kézzel. Végül egy vakmerő és gyors fiatal férfi elkapta a ló kantárját, s erősen tartotta, közben szóval csitította. Az állat lassan megnyugodott. A hajdúk csak ekkor jöttek közelebb. Az egyikük durván kitépte a kantárt az ifjú kezéből. – Takarodsz odébb, hitvány sárnyaló! – dörrent rá közben. A fák között lapuló férfi elkomorult. Jól látta az előzményeket: ez a nagyszájú hajdú hergelte fel a lovát azzal, hogy kegyetlenül ütlegelte, ordibált vele, ezért kezdett pusztítani. S ahelyett, hogy hálás lenne a veszély elhárítójának, kutyába...

  A téren, esőben Állt a téren, és zuhogott az eső, hideg szél kapkodott kabátja alá. Átázott rajta a nadrág és felső, a hűvös szabó kényszerzubbonyt varrt rá. Ő nem jött el, hiába ígérte meg. Várt rá a semmiért sok percet, órát, lelke mélyén viharok, ködök keltek, szelek szaggatták, esők áztatták át. Sóhajtott, majd hazafelé indult el kicsit viharos, kicsit csendes szívvel. Ment tovább, hiszen így tesz az élet is, kabátján vízcseppekből fűzött kláris gyöngy pikkelypáncélként csillogott szépen. Mögötte az eső hullt, hullt a téren… 2025. 02. 06.