Cserni András szerzői felülete

  Viaszba zárt arcok Mennyi sportoló, színész és énekes áll Tusseaud asszony panoptikumában… S filmhősök, uralkodók; mind, ki híres csodálókra tekint viaszba zártan. Ki válogatott? Ki döntötte el, hogy mely embernek van hely, s melyiknek nem jut? Attól féltek talán, a viasz elfogy, s bezárták az írók előtt a kaput? Nem lelem Wilde-ot, Keats-t, se Shakespeare-t sehol, Kingnek, Riordannek, Clare-nek sincs nyoma, Léthé talán már holnap belekarol mindegyikükbe s viszi őket tova. Kacagom borongós gondolataim: nem kell viaszba dermeszteni senkit, hogy átugorjon feledés falain, nem attól lesz dicsőséges vagy elit. Híres se kell legyen. Éljen emberként, s örökös mosolyba ragad majd szája: megőrzünk művészt, tudóst, ifjat és vént, nem viaszba, emlékezetbe zárva. 2024. 08. 29-31.

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  Megérint a múlt A múzeumi vitrineknél megérint a múlt. A parázsló kehely, a lámpás melyben láng gyúlt, a kövér amforák, a délceg, büszke szobrok – ezer, mítoszt némán mondó, festett, vésett torok –, és szarkofágok, rosette-i kő, Narmer-paletta, maszkok, díszek, kőfejek (mind törzsi kéz faragta). A csontok, kövek előtt állva megérint a múlt. Ez az az őslény a könyvlapról, mi mocsárba fúlt, s ott a szarvas, az alka, meg a „rettenetes kéz”, a lépcsőről a tömegre kőszemű Darwin néz, s lám! itt a naplója – e lepkét ő gyűjtötte be… A folyosókat járja az elődök szelleme. A Globe-nál és a sírköveknél megérint a múlt. E színpadon párszáz éve eljátszott viszály dúlt, és ő maga kérdezte tán: lenni, vagy nem lenni? S a sírköveken oly nevek, kikből nincsen már semmi, csak pár ködös évszám, történet és kép egy könyvben – de míg hantjuk van, nem felejtődnek el egykönnyen. Akármerre járok, mindenhol megérint a múlt. E sok civilizáció, állat, ember elmúlt, s mit ért belől...

  Gépangyal Húrok és indák szorítják törzsem, széktámlába süppeszt egy elemi akarat, tétlenül figyelem rész-egészbe törten, ahogy felkap, meglendít, s az égboltig hajít. Nincs embernek e ponton túl hatalma, úgy szállok messze, mint a könnyű szalma… Ágyúgolyó vagyok s kilőttek az égbe – így múlik el a világ dicsősége. Tenni vagy nem tenni – néha talán mindegy, mert mindkét lehetőség ugyanúgy nehéz. Tétlenül várni mégse mézboros kegy, mert elsatnyul a sokat nyugtatott kéz… De ha egy gépangyal fémtestébe zár, ember s döntés között szögesdrótos határ, s parittyakőként lőnek ki az égbe – messze száll, s lehull meteorként égve… Szállok én mégis, repülök messzire, bármily távol került tőlem a kormányrúd, mert néha nem lehet, csak sodródni az árral, mint a déli széllel a víg vetési lúd. Hatalmunkat féltjük – ezért ijesztő a géphangon zúgó tétlenség-temető. De hogy repülj, ki kell lőjenek az égbe – a kételyeknek akkor legyen vége. 2024. 01. 06.

 A százötven éves kurtizán A vándorlegény egy padon talált rá az öregemberre. Nem kérdezte meg, hogy leülhet-e mellé, egyszerűen odatelepedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A vénség futó pillantásra se méltatta. Meredten bámulta szürke tükörképét egy fodrozódó pocsolyában. Ujjait tördelte lassan, mint a sziklát szétmaró idő, egyébként nem mozdult. Pihegő légzése is épp csak hallatszott. Váratlanul szólította meg a legényt: – Tudod, ki vagyok? Az vállat vont: – Kéne? Az öreg nagyot sóhajtott: – Valószínűleg azért nem ismersz rám, mert másik arcomat mutattam neked. Sokan vannak így ezzel. Most ismerősebben festek? Mint a pusztában derengő délibáb körül a forró lég, megrázkódott az öregember látképe, s átalakult. Valamivel fiatalabbá vált, ám sokkal toprongyosabbá, elhanyagoltabbá, sárgás fogai közt sistergő, olcsó cigaretta fityegett. A vándorlegény meglepetten hörgött. – Mi ez a boszorkányság? Az előbb… Idegennek néztem, de maga akaszkodik rám mindig az Oktogonná...

  Három nap a paradicsomban – Harmadik nap: a végszó – Minden rendszer titka, hogy meg kell érteni a működését. Ha a játékszabályokat valaki felismeri, onnantól tudja, mit kell tennie célja eléréséhez. Legalábbis ez az elmélet – a gyakorlatban olybá tűnik, ez nem érvényesül. Talán még nem fejtettük meg jól a játékszabályokat… Paul F. Barbery a harmadik nap reggelén felébredve biztosra vette, immár tisztában van gyümölcshús-börtönének játékszabályaival. Lázasan vette sorra életében elkövetett, etikailag helytelen tetteit. Felidézte gyermekkorának csíntevéseit, a lázas ifjú évek botlásait, a fogyatkozó türelem perceinek elhamarkodott szavait. Mindet alaposan végigjárta gondolatban, s megbánta – hol őszintén, hol úgy, ahogy –, ám változásnak jele nem akadt. Az aggodalom kezdte újfent maga alá gyűrni. A valóságtól elrugaszkodott helyzetet nem ismerte eléggé. Egyetlen használható ötlete kudarcba fulladt. Úgy érezte, eljött a vég. A valóság… Mi van, ha ez a probléma? Hogy túl valós...

 Három nap a paradicsomban – Második nap: az eszmélés – A paradicsom vöröslő valósága komisz börtönként ölelte körül foglyát, Paul F. Barberyt. Legalábbis a férfi tömlöcnek érezte, keserű büntetésnek. Csak épp abban nem volt biztos, mit követett el és ki ellen. Miután az első nap mély letargiába süllyedt, mely végül álomba nyomta, egyre kevésbé érezte valós lehetőségnek a szabadulást. Önerőből nem ment, ötlete pedig nem akadt, ami segíthetné lebontani a gyümölcshús-falat. Így gondolatai egyre inkább afelé kezdtek terelődni, miként tudna hosszútávú életre berendezkedni e túlméretezett bogyótermésben. Töprengés közben önkéntelenül is majszolta a paradicsomot. Erről rövidesen eszébe jutott, hogy élelemkészletei meglehetősen egyoldalúak és végesek. Ha az új otthonát jelentő paradicsomot teljes egészében feléli, akkor… Akkor szabad leszek! – kapott erőre újfent benne a remény. Nincs más dolgom, mint utat rágni magamnak a külvilág felé. Ha elég éhes vagyok, csupán kettő-három étkezés, és...

Három nap a paradicsomban – Első nap: az ébredés – Paul F. Barbeny egyik reggel arra ébredt, hogy egy paradicsomban fekszik. A hideg, nedves termés leve egészen átáztatta  pizsamáját, az egyik mag pedig olyannyira megnyomta oldalát, hogy csupa kék-zöld folt lett. Lókergette-ebugatta – gondolta. Hogy kerültem én ide? Kiváló kérdés volt, merre nem látszott érkezni felelet. Paul azonban nem akarta annyiban hagyni. Racionális ember volt, akit nem lehet csak úgy hipsz-hopsz begyömöszölni egy paradicsomba. Hát hova fajulna így a világ? Gondolatban végigjárta előző napját. Aznap reggel normálisan kelt (az ágyában, nem holmi túlméretezett bogyóban!), szokása szerint fél nyolcra munkahelyére ért, dolgozott délutánig, majd este váltott pár szót feleségével és gyermekeivel, aztán sportot nézett és sört ivott, utána… Megakadt egy pillanatra. Eszébe jutott, hol tért el a hőn szeretett egyformaságtól a tegnap rutinja. A feleségével folytatott beszélgetés nem egészen hétköznapira sikerede...