Cserni András szerzői felülete

  A kripta kísértete Árnyas kripta komor mélyén a Pál-katedrális alatt, ott, ahova sosem süt fény, hangok simítják a falat. Halk énekszó, kellemes, lágy, vízcsobogásszerű dallam, puha, mint a friss, vetett ágy, borús szívre édes balzsam. Sápadfehér leány dalol hószínű sírkőre dőlve, dúdol s dereng ott lenn, ahol minden hideg, néma, pőre. Énekéből régmúlt idő emlékei kelnek szárnyra, s bánatos sorsát e bús nő halkan a falnak feltárja: Élt egy fiú és egy leány kinn, a réten, hegyek között. Tanyájuk volt, ott sok bárány, s malom, mit a folyó lökött. Nevetése Hold sugara, hő szerelme napfény heve, szép szeme a csillagokra, s gyémántra hasonlít neve. De egy gonosz égi erő irigyelte tőlem nagyon, hogy forró szívvel szeret ő, s vízbe lökte egy bús napon. Megcsúszott egy kicsiny tócsán, s malomkerék szegte nyakát… Lelkem akkor, mint egy vulkán, könnyet ontott, omlott a gát. Ide hozták kripta-mélybe, hol nincs patak, madár, mező, itt szánták őt ör...

  A magányos majom balladája Üveg-beton palotában szelet dzsungel pompáz: trópusi fák, esőillat, színes virág vagy száz, egy igazi édenkert. És benne egy szem úrként majom gubbaszt lombos ágon – de cseppet sem önként. Arcára a búskomorság örök vonást vésett: nem tud örülni, hogy kapott ennyi jót és szépet, nem tudja, csak néha-néha dicsérni jó sorsát, mert dúlt szívvel kell rágja a magányosság-torzsát. Minden színes szirom szürke pislogássá fakul, minden illat a kelyhekben marad örök rabul, minden falat keserű lesz s a puha lomb érdes, míg szíve a mellkasában egymagában verdes. Az emberek nem értik, hogy miért búsul magában, gazdag édenkertjében a veszélytől elzártan. Azt gondolják, többre vágyik ételből, italból, kényeztetik hát, míg olybá tűnik, nem lakott jól. De a szegény majom szívét nem tudják etetni, s bánata a lassú halál ígéretét rejti: alig eszik, alig mozog, nem vidítja játék, úgy gubbaszt egy sarokban, mint lassan fogyó árnyék… Az emberek fela...