Cserni András szerzői felülete

  Nürnbergi útinapló Tizedik rész: Művészeti időutazás Az utolsó teljes napunkon se kell sietni reggel. Bár tudjuk, az ekkorra tervezett Germán Nemzeti Múzeum hatalmas, gyűjteménye pedig gazadag, csak tízkor nyit és alig negyedórára található tőlünk. Kényelmesen megreggelizünk (ezúttal rántottát készítek, hogy fogyjon a tojás, és Boti tanácsára nem olajon, hanem vajon sütöm; sokkal jobb így, valóban más ízt ad neki, ahogy útitársam állította), majd a Google Térkép útmutatását követve elsétálunk a múzeumhoz. Az épület modern, nem hasonlít a Szépművészeti Múzeum vagy a British Museum történelmes idéző, klasszicista szépségű csodájához. Gigantikus méretei azonban impozánsok. Sejtjük már, amikor „hatalmas” gyűjteményről olvastunk, az nem átlagos hatalmasságot takart. Ez a hely akkora, mint a londoni kétharmada. Még biztosabbak leszünk benne, hogy az egész napot itt töltjük, mikor vetünk egy pillantást a térképre. Három szinten terpeszkedik a kiállítás, mely Németország számtalan m...

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  Megérint a múlt A múzeumi vitrineknél megérint a múlt. A parázsló kehely, a lámpás melyben láng gyúlt, a kövér amforák, a délceg, büszke szobrok – ezer, mítoszt némán mondó, festett, vésett torok –, és szarkofágok, rosette-i kő, Narmer-paletta, maszkok, díszek, kőfejek (mind törzsi kéz faragta). A csontok, kövek előtt állva megérint a múlt. Ez az az őslény a könyvlapról, mi mocsárba fúlt, s ott a szarvas, az alka, meg a „rettenetes kéz”, a lépcsőről a tömegre kőszemű Darwin néz, s lám! itt a naplója – e lepkét ő gyűjtötte be… A folyosókat járja az elődök szelleme. A Globe-nál és a sírköveknél megérint a múlt. E színpadon párszáz éve eljátszott viszály dúlt, és ő maga kérdezte tán: lenni, vagy nem lenni? S a sírköveken oly nevek, kikből nincsen már semmi, csak pár ködös évszám, történet és kép egy könyvben – de míg hantjuk van, nem felejtődnek el egykönnyen. Akármerre járok, mindenhol megérint a múlt. E sok civilizáció, állat, ember elmúlt, s mit ért belől...