Cserni András szerzői felülete

  A strázsa sipkája Fénybe borult a királyi kastély, ünnepet ülnek: bál van és estély. És hogy a vendég mind jól mulasson, árny ne lopózzon végig a hallon, körbe az ajtók és kapuk alján stárzsák állnak az éjjeli gályán. Egyikük, arca maszkja alatt, még elszántabb tüzű buzgósággal ég: felszerelése oly makulátlan, mintha ragyogna csillaggá váltan, mert hivatása élete néki, s mércének a tökéletest érzi. Így lehet aztán, hogy másnap reggel, mikor az ágyból friss fejjel felkel, rémült grimaszra tátja a száját, mert fekete szőrből varrt kucsmáját, azt, ami minden strázsafej éke, nem leli, s tudja mindennek vége. Nézi az ágyon, nézi a földön (várja a rideg és néma börtön…), szekrénybe néz, nem leli ott sem (pánikja fáján sok gyümölcs terem…), nincs nyoma itt bent, nincs nyoma ott kint (életétől keserű búcsút int…) Király elé áll bűnbánó arccal, mint mennyből kivetett, bukott angyal, bűnhődni akar a tömlöc mélyén s csüngni a halál hosszú kötelén. De a kirá...

  Az iramszarvas vágtája – Scepa Trotota története – Csillagos köntöst öltött magára az éjszaka. A tiszta égboltról lágyan omlott a tájra a halvány fény, visszafogott derengésbe burkolta az erdőt. A patak csobogása törte csak meg a csendet, nem sok élőlény járt-kelt e késői órában. Kettőre sütött csak a finom holdsugár: az ezüstös víztükör fölé hajoló iramszarvasra, s a bokrok rejtekéből a fenséges állatot kémlelő lányra. Bár öltözéke nem arról árulkodott, Scepa Trotota előkelő család sarja volt. Napközben szép ruhában s bűbájos mosollyal rótta a folyosókat, lakomákon vett részt, varrt, hölgytársaival beszélgetett, éjszakánként viszont köpenybe burkolódzott, s nekivágott az Agancsos körüli erdőnek. Mindezt azért, hogy csodálhassa ezt gyönyörű teremtményt, családja címerállatát. Kiskora óta elbűvölte a középen osztott, kék-zöld mezőben vágtázó iramszarvas. Tudta, ezek a mitikus vadak ritkák, s félnek az embertől, megpillanatani se könnyű őket. Ő azonban reménykedett. A vadá...

  Megérint a múlt A múzeumi vitrineknél megérint a múlt. A parázsló kehely, a lámpás melyben láng gyúlt, a kövér amforák, a délceg, büszke szobrok – ezer, mítoszt némán mondó, festett, vésett torok –, és szarkofágok, rosette-i kő, Narmer-paletta, maszkok, díszek, kőfejek (mind törzsi kéz faragta). A csontok, kövek előtt állva megérint a múlt. Ez az az őslény a könyvlapról, mi mocsárba fúlt, s ott a szarvas, az alka, meg a „rettenetes kéz”, a lépcsőről a tömegre kőszemű Darwin néz, s lám! itt a naplója – e lepkét ő gyűjtötte be… A folyosókat járja az elődök szelleme. A Globe-nál és a sírköveknél megérint a múlt. E színpadon párszáz éve eljátszott viszály dúlt, és ő maga kérdezte tán: lenni, vagy nem lenni? S a sírköveken oly nevek, kikből nincsen már semmi, csak pár ködös évszám, történet és kép egy könyvben – de míg hantjuk van, nem felejtődnek el egykönnyen. Akármerre járok, mindenhol megérint a múlt. E sok civilizáció, állat, ember elmúlt, s mit ért belől...