Az iramszarvas vágtája

 

Az iramszarvas vágtája
– Scepa Trotota története –

Csillagos köntöst öltött magára az éjszaka. A tiszta égboltról lágyan omlott a tájra a halvány fény, visszafogott derengésbe burkolta az erdőt. A patak csobogása törte csak meg a csendet, nem sok élőlény járt-kelt e késői órában. Kettőre sütött csak a finom holdsugár: az ezüstös víztükör fölé hajoló iramszarvasra, s a bokrok rejtekéből a fenséges állatot kémlelő lányra.

Bár öltözéke nem arról árulkodott, Scepa Trotota előkelő család sarja volt. Napközben szép ruhában s bűbájos mosollyal rótta a folyosókat, lakomákon vett részt, varrt, hölgytársaival beszélgetett, éjszakánként viszont köpenybe burkolódzott, s nekivágott az Agancsos körüli erdőnek. Mindezt azért, hogy csodálhassa ezt gyönyörű teremtményt, családja címerállatát.

Kiskora óta elbűvölte a középen osztott, kék-zöld mezőben vágtázó iramszarvas. Tudta, ezek a mitikus vadak ritkák, s félnek az embertől, megpillanatani se könnyű őket. Ő azonban reménykedett.

A vadászoktól hallotta először a szóbeszédet, hogy utolérhetetlenül gyors szarvasra bukkantak Agancsos mellett. Hosszan űzték, de nyomába se értek, végül nyomát vesztették. Scepa alaposan kifaggatta őket, merre látták a különös vadat. Így talált rá a tisztásra, melyen keresztülfolyt a Gyöngyös-patak. Letelepedett a cserjék rejtekébe, s várt.

Hosszú momentumok elteltével, napnyugtakor érkezett meg a szarvas. Óvatosan szimatolt, fürkész pillantása ide-oda járt. Mikor biztonságosnak ítélte a terepet, lehajtotta fejét s inni kezdett. Scepa el volt ragadtatva. A patás sokkal gyönyörűbb volt a valóságban, mint a festményeken, címerpajzsokon. Izmos testét gesztenyebarna szőr borította, fekete szeme okosan csillogott, agancsa hatalmasabb és pompásabb volt bármely rőtvadénál. A látványtól a lány felsóhajtott, s ez a csepp zaj kellett csak, hogy a szarvas megriadjon, s elinaljon. Scepa azonban nem bánta. Érezte, hogy látja még az állatot.

Úgy lett: attól fogva rendszeresen felkereste a tisztást, s addig várt, míg a szarvas meg nem érkezett. Rejtekéből figyelte, nem kísérelt meg közelebb férkőzni hozzá – így is sokszor elriasztotta. Ám ahogy teltek a hetek, hónapok, az állat megszokta jelenlétét, s nem inalt el minden apró zajra. Scepa egyre hosszabban tudta figyelni, s hőn remélte, egy nap megérintheti a pompás vadat.

Ez azon az éjszakán remény maradt: ágroppanás hasított a néma éjbe, s az iramszarvas szélsebesen tűnt el az árnyak között.

***

Agancsos nem tartozott a legnagyobb és legpompásabb várak közé, cserébe büszkén tartotta a legtöbb lakoma helyszínének címét, mióta Kende Trotota bírta a családfői címet. Mistaria legvendégszeretőbb előkelőjének tartották, aki minden héten vigadalmakat rendezett. Aki csodálkozott rajta, hogy honnan telik erre neki, nevetve veregette vállon: „Ha minden előkelő borra és malacsültre költene, nem fegyverre és zsoldosokra, várról várra járnánk, hogy egymásnál mulatozzunk naphosszat.” Persze ez nem azt jelentette, hogy nem tartott katonákat, csak épp nem többet, mint amennyi birtokai és partiája védelméhez feltétlenül szükségesek voltak.

Scepa fáradtan huppant le ágyára. Nem maradt sokáig a vigadalomban, e így is igencsak elfáradt. Az étellel s a borral mértékkel bánt, de a táncnak nem tudott ellenállni. Pedig szüksége volt az erejére, mert ma is ki akart menni a tisztásra.

Rövid pihenő után nekilátott átöltözni. Levetette díszes egyberészes ruháját, s könnyű lenszövetre cserélte. Mielőtt köpenyét felvette volna megfésülködött. Már majdnem végzett hosszú, fekete fürtjeivel, mikor kopogtattak ajtaján.

– Szabad – mondta, s megfordult, hogy a jövevény szemébe nézhessen. A vőlegénye volt az, Ervin Bywren, egy kereskedőcsalád sarja. A fiú kérdőn nézett rá.

– Hát te?

Scepa vállat vont.

– Zsong a fejem. Teszek egy sétát odakint.

– Hadd kísérjelek el. Veszélyes az éjszaka.

– Tudok magamra vigyázni. Ismerem ezeket az erdőket, mint a tenyeremet. S egyedül szeretnék lenni kicsit.

– Zavar talán a társaságom? – vonta fel a szemöldökét Ervin. Scepa odalépett hozzá, s átkarolta.

– Dehogy, kedvesem. Szeretlek, ezt jól tudod. Nem muszájból megyek hozzád. Ám még a legnagyobb szenvedélyek is megkeserednek, ha nincs egy kis magánya az embernek. Néha magunkban kell lennünk. Néha jó elvonulni. Érted?

– Igen – bólintott a férfi, s megcsókolta menyasszonyát. Miután szétváltak, távozott. Halkan szólt csak vissza:

– Az Ősök vigyázzák lépteidet!

– A tieidet is!

***

Ez az éjszaka más volt, mint az eddigiek. Az iramszarvas általában napnyugta és éjfél közt érkezett inni a patakhoz, s minden alkalommal megjelent, ám most nyoma sem akadt. Scepa aggódni kzdett. Valami történt, biztosra vette. A legrosszabbtól tartott.

Már hajnalodott, mikor felbukkant a nemes vad. Rosszul festett. Általában délceg járása megtört, ügyetlenül bicegett. Oldalán sebek, szája szélén hab. Scepa szája elé kapta a kezét. Mi támadta meg e csodás állatot?

Mielőtt végiggondolhatta volna, mit tesz, előlépett rejtekéből, s megközeltette a szarvast. Az észrevette, szemébe riadalom ült, de elfutni nem bírt. Küszködve igyekezett elbicegni, miközben a lány lassan közelített hozzá.

– Nem akarlak bántani! – csitítgatta. – Nyugalom! Nincs semmi baj! Hadd segítsek!

Ekkor legnagyobb döbbenetére a szarvas megtorpant, ránézett, s megszólította:

– Rajtam legfeljebb az Élet Vize segíthet.

– Hát beszélni is tudsz? – suttogta Scepa. A szarvas prüszkölt.

– Még jó, hogy! Ha oly sok hónapja gyönyörködsz bennem, miért lep ez meg? Azt hittem, mindent tudsz a fajtámról.

– Nos, nem egészen, de… ez most kevéssé fontos. Megsérültél. Segíteni szeretnék rajtad.

– Nincs semmid, ami enyhítheti a kínjaimat, leány. Összetűzésbe keveredtem egy medvével, lábam eltört, testemen seb. Idő kérdése, hogy valami ragadozó kiszúrjon magának, s felfaljon. Nincs messze innen a Farkas Királyság, valószínűleg ők szaggatnak majd szét.

– Ne temesd el a reményt, míg nem láttad a holttestét! – nézett a szemébe a lány. – Gyógyszerem nincs, ellenben talizmánom igen. Tudok vele révkomozni. Idehívhatok akit csak akarsz, a legjobb gyógyítókat…

– S pénzed van-e? Mert az egyetlen, aki segíthet rajtam, nem fogja ingyen megtenni.

– Gazdag vagyok. Nevezd meg az illetőt, s bármilyen árat mond, megfizetem.

A szarvas nem szólt egy pillanatig. Nem lehetett tudni, hogy gondolkodik vagy meghatódott, mindenesetre kicsit remegett a hangja, mikor újra megszólalt:

– Szólítsd Wlottenillt, a Vadon Varázslóját.

***

Scepa nem révkomozott gyakran, jobbára vőlegényével beszélt, ha az távol volt tőle. Pyrusnak (mint kiderült, így hívják az iramszarvast) nagyobb tapasztalata volt és személyesen ismerte Wlottenillt, de túlságosan legyengült még ilyen egyszerű varázslathoz is. Erősen bíztak benne, a varázsló nem utasítja el a számára idegen lány kérését.

Kezébe vette az ónláncon függő hegyikristályt, markába szorította, s lehunyta a szemét. A talizmán felhevült, látómezéjét ismerős, aranysárga aura töltötte ki. Ekkor mondta ki gondolatban a Vadon Varázslójának nevét.

– Ki keres engem ily korai órában? – hallatszott váratlanul egy meglepően fiatal hang. Scepa meglepődött. Azt hitte, a Vadon Varázslója öreg, mint az országút…

– Micsoda előítéletesség! – sóhajtott a hang. – S kétkedsz is, ide hallom a gondolataidat. Megnyugtatlak, lassan megérem a negyvenedik telemet. Van bőven tapasztalatom, tudásom. Miben segíthetek?

– Ó, Vadon nagyrabecsült Varázslója! Scepa Trotota vagyok, Kende Trotota leánya. Az Agancsos melletti erdőből szólítalak, a tisztásról, amit a Gyöngyös-patak keresztez. Itt találtam rá Pyrusra, az iramszarvasra, kinek lába eltört, oldalán sebek; kimerült, legyengült, segítség nélkül vége az életének. Kérve kérlek, segíts rajta!

– Ismerem Pyrust. Járt már nálam… Szegény! A Vadon Varázslójaként kötelességem segíteni az erdei lényeken, de félek, nem tudnék elég gyorsan odaérni…

– Kérhetsz cserébe akármit, megadom. Apám gazdag, s nekem is van vagyonom. Az Ősökre esküszöm, megfizetem szolgálataidat!

– Hm… Belegondolva, annyira mégsincs messze Agancsos a Meredély-hegységtől. Rövidesen ott leszek. Hogy mit kérek cserébe, addig kigondolom.

Azzal a hang eltűnt. Scepa kinyitotta szemét. Pyrus kérdőn nézett rá.

– Eljön – felelt a lány a kimondatlan kérdésre. Az iramszarvas láthatóan megkönnyebbült.

– Hála az Ősöknek! Mit kért cserébe?

– Majd megmondja, ha ideért.

– Pfh. Őszintén kedvelem, de ő is csak ember. Azt gondolja, ez a megélhetése, hogy másokon segít. Én mondom, egy nap komoly bajba kerül emiatt…

Alig kellett várniuk fél momentumot, nyerítést hallottak az égből. Egy táltosparipa közeledett, amit valaki megült. Mikor a bűvös hátas földet ért, kivehetővé váltak az alak vonásai. Fiatal legény volt, alig tűnt húszévesnek – egyedül mélyzöld szeme fénylett koravénen. Sötét haját négy varkocsba fogva hordta, szép metszésű arcáról nem lehetett leolvasni érzelmeit, szándékait. Öltözéke egyszerű volt: homokszínű tunikát, lenvászon nadrágot, csizmát és zöldes árnyalatú köpenyt viselt. Jóképű ifjú volt, s le se tagadhatta volna, hogy táltos.

– Wlottenill, Ködfúvó – köszöntötte biccentéssel a jövevényeket Pyrus. Scepa őszintén meglepődött, s kibukott belőle a kérdés:

– Te vagy a Vadon Varázslója?

– Ne tévesszen meg a látszat, ifjú Trotota – felelte a fiú a révkomból ismerős hangon. – Mikor tizenhat éves koromban e tisztségre választottak, a szertartás részeként ittam az Élet Vizéből. Ez lelassítja az öregedést. Ha minden szerencsés, öt-hatszáz évig élhetek. Mindenki érdeke a stabilitás.

– Persze, persze – bólogatott gépiesen a lány. Kevéssé érdekelték az efféle részletek, csak az, hogy legyen bárki az illető, segítsen Pyruson. – Tudnál… Tudna segíteni?

– Ha nem tudnék, nem jövök. Na, hadd nézzem!

Az övén függő szütyőkből üvegcséket, szárított növényeket és egy rovátkolt pálcát vett elő. Folyadékokat öntött az iramszarvas sebeire, megdörzsölte a növényekkel, majd eltörte a pálcát, s mormogott valamit, amit Scepa nem értett. Varázsige lehetett, mert éles villanás kíséretében eltűntek a karmolások Pyrusról, s lába is rendbejött. A nemes vad boldog hangot hallatott.

– Azt hittem, itt pusztulok! Köszönöm, Wlottenill! S neked is, fiatal lány.

– Nem tesz semmit – felelt a Vadon Varázslója, mielőtt Scepa szóhoz jutott volna. – S most, hogy én segítettem, rajtatok a sor. Kérnék egy apró szívességet.

– Ahogy megígértem – mondta a lány. – Mivel szolgálhatok?

– Igazság szerint mindkettőtökre szükségem lesz. Szeretnék egy darabot a Napból.

Scepa szeme elkerekedett, Pyrus fújt egyet.

– Gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége – jegyezte meg. – Senkinek nem vagyok szolgája, hogy parancsra vágtázzak fel a Naphoz. De ez más helyzet. Az életemet mentetted meg. Felviszlek.

– Ó, nem én megyek, félek, hogy leesek. A lányt vidd.

– Tessék? – pislogott Scepa.

– Jól hallottad. Ezt kérdem tőled cserébe. Ülj fel Pyrusra, vágtázz vele a Naphoz, s ebbe a hajszálakból font kosárkába hozz nekem egy szeletet a Napból – vette elő köpenye alól az említett eszközt.

Scepa fejében egymást kergették a gondolatok. Ha egy tapasztalt táltos fél iramszarvasra ülni, biztos veszélyes. Ugyanakkor csábította gondolat, felizzott benne a kalandvágy. S nem utolsósorban az Ősökre esküdött…

– Rendben van. Vállalom.

– Úgy beszéltek, mintha valami hátasállat lennék! – toppantott ingerülten Pyrus. – Nem ülhet a hátamra akárki, csak aki elnyeri a bizalmamat.

– S ez a lány tán nem méltó rá? – kérdezte Wlottenill.

– De, az. Csak a modor…

Miközben zsörtölődött, letérdelt, így Scepa óvatosan felkapaszkodhatott rá. Átkarolta az iramszarvas nyakát, a kosárkát pedig erősen markolta. A Vadon Varázslója s a táltosparipa biccentettek nekik, mikor Pyrus lábra állt, majd meglódult.

Olyan sebességgel vágtatott, hogy a lány kishíján leesett róla. A fák folttá olvadtak össze mellette, a menetszél zúgása betöltötte fülét, majd mikor a nemes vad minden figyelmeztetés nélkül elrugaszkodott, s az égen száguldott tovább, Scepa gyomra heves bukfencet vetett. De megacélozta magát, s lepillantott az alatta elterülő tájra.

Csodálatos volt. Mint egy folyamatosan zsugorodó térkép. Ahogy pillanatról pillanatra feljebb értek, úgy vesztette el ismerős formáját az erdő, a városok, a hegyek; összeolvadtak egy egésszé, Mistariává, amit igen kevesen láthattak eddig így, s ezután se sokan fognak. Scepa különlegesnek érezte magát.

– Előre figyelj, leány! – intette Pyrus. – Mindjárt elérjük a Napot! Én kihasítok belőle egy darabot, neked pedig fel kell fognod a bűvös kosárral, vagy aláhull és felperzseli, amit elér!

– Nem fogok hibázni – biccentett Scepa.

Látta az egyre dagadó, narancsvörösen izzó gömböt. Érezte a belőle áradó hőt. Biztosra vette, valamiképp a kosár ad védelmet neki, másképp ropogósra sült volna.

Elérték. Pyrus oldalra lendítette fejét, agancsa a Napba mart. Sisteregve szakadt ki belőle egy csóvát húzó, vakító darab, amit Scepa úgy fogott fel kosarával, mint halász a harcsát hálójával. Sikerrel jártak.

– Ügyes voltál – dicsérte meg az iramszarvas, miközben visszafele vágtattak. Scepának most tűnt csak fel, milyen gyorsan száguldottak. Egy jó minuta múlva már világosan kivette Agancsost, pillanatokon belül pedig földet értek Wlottenill és Ködfúvó mellett a tisztáson. A Vadon Varázslójának szeme felcsillant.

– Sikerrel jártatok hát! – mosolygott. – S milyen gyorsan.

– Csak mert most kelt a Nap – fújtatott Pyrus. – Amikor delel, majd’ két-három momentum feljutni.

– Szerencse, hogy épp hajnalodott… Öröm volt veletek üzletelni, s örülök, hogy segíthettem… Ó, te leány, még valami… Bátor szíved van. Életedet kockáztattad, hogy betartsd adott szavad, s hogy segíts egy bajbajutotton. Egy darabka téged is megillet a Napból. Ne lepődj majd meg, ha pár hónap múlva ajándékba kapsz mondjuk egy lámpást, melynek fénye sose huny ki. Addig is, az Ősök vigyázzák lépteiteket!

Azzal Ködfúvóra ült, a táltosparipa pedig nyerítve távozott. Pyrus ekkor szólalt meg:

– Szinte sose ad puszta szívjóságból. Valamiért biztos kedvel. S igaza van. Valóban egy ismeretlenért kockáztattál, értem. Megmentetted az életem, amit köszönök. Az adósod vagyok, s méltóképp szeretném honorálni. Épp ezért esküszöm meg az Ősökre, hogy mikor érzem közeledni halálomat, felkereslek téged, hogy holtom után irhám tiéd legyen. Készíts belőle köpenyt vagy övet, bűvös erőt, kecsességet és erőt ad majd. Nem csak neked, valamennyi leszármazottadnak.

– Ez roppant nemes gesztus! Köszönöm szépen – hajtott fejet Scepa.

– Nem tesz semmit. A halott állat semmire sem használja a bőrét, így legalább én is tehetek valami jót… Az agancsomat meg juttasd majd el Wlottenillnek, ha erre sor kerül. Roppant csálén áll rajta az a köpeny, legyen mivel összefognia.

Választ se várva, egy szempillantás alatt eltűnt. Scepa nem tudta, álmodta-e vagy a valóságot látta – egészen addig, míg pár nap múlva egy varjú kopogtatott ablakán, csőrében egy lámpást hozva, melynek fényét nem olaj táplálta mégis égett szakadatlanul…