Cserni András szerzői felülete

  Az áruló ébredése Valami mostanság megváltozott bennem. Bensőmet azbeszttel vert ólomlapnak érzem, kúszik keresztül rajta fojtón, marón, mint növénykacs fel a földbe vert karón egy zsigerből jövő, furcsa érzés – tompa hegyű, finoman fogazott kés… Olyan ez, mint párás hőségben talpalni sokat, mint lucskos, ázott lábbal járni városokat, mint éhgyomorra tömény parfümöt szagolni, mint úgy utazni, hogy nincs nálad, csak pár szakadt holmi, mint hánytatni haldokló tollat tintáért, mint sebet mosni úgy, hogy nem lelsz benne vért, mint iszapba merülni, mert túl sekély a tó; émelyítő, zavaros, nyugtalanító. Sajognia kéne, s nekem… ordítanom, de csak tompán lüktet e láthatatlan halom hisz az ütleget megszoktam, mint egy igásállat, mert örökhaszonbérletbe kaptam a fájdalmat. Mi történt és miért? Tudom, de mégsem, sejtett bizonyosságom portengerbe vésem: elfeledett sebek varja szakad most fel, a horizonton ködszoknyás hajnal kel, mi fagyos permetet fúj a reszkető vágás...

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  Megérint a múlt A múzeumi vitrineknél megérint a múlt. A parázsló kehely, a lámpás melyben láng gyúlt, a kövér amforák, a délceg, büszke szobrok – ezer, mítoszt némán mondó, festett, vésett torok –, és szarkofágok, rosette-i kő, Narmer-paletta, maszkok, díszek, kőfejek (mind törzsi kéz faragta). A csontok, kövek előtt állva megérint a múlt. Ez az az őslény a könyvlapról, mi mocsárba fúlt, s ott a szarvas, az alka, meg a „rettenetes kéz”, a lépcsőről a tömegre kőszemű Darwin néz, s lám! itt a naplója – e lepkét ő gyűjtötte be… A folyosókat járja az elődök szelleme. A Globe-nál és a sírköveknél megérint a múlt. E színpadon párszáz éve eljátszott viszály dúlt, és ő maga kérdezte tán: lenni, vagy nem lenni? S a sírköveken oly nevek, kikből nincsen már semmi, csak pár ködös évszám, történet és kép egy könyvben – de míg hantjuk van, nem felejtődnek el egykönnyen. Akármerre járok, mindenhol megérint a múlt. E sok civilizáció, állat, ember elmúlt, s mit ért belől...

  Szépséges szennyeződés Ahogy a legszebb, színes ékköveket szennyeződésbe mártott ecset pingálja pompássá, úgy az emberből egy darabot lenyes az élet, hogy tökéletlenül legyen tökéletes. Az a kis eltérés a kristályrácsban, az a porszem, zöld festékké váltan, az a kicsit más, az a „hiba” alfa s omega, és szépség a fia. Hibátlannak lenni… Biztos jó lehet, de túl szűk, de túl vaskos volna a keret életünk körül, melyből minden szín kiürül. Attól vagyok ember, attól vagyok szép, hogy karcolt lelkem kicsit piszkos és nem teljesen ép, ez adja a ragyogást, ez adja a fényem, ez az ok, hogy nem kell szürkeségben élnem. Minden hibám hozzám tesz, minden hiány épít, csillogóbbá formál, nem csak lassan vénít… Hát szép volna a vétek, mint a vadvirágos, tarka rétek, és a züllés érték? Hogy így éljünk, valakik kérték? Nem. Létem nem bűnbe merülve élem, de döntést nem szégyellek, hibát nem tagadok, önmagamhoz hű maradok. Bármi karistol, pettyez, belém vés, nem zavar. Sz...

  Gépangyal Húrok és indák szorítják törzsem, széktámlába süppeszt egy elemi akarat, tétlenül figyelem rész-egészbe törten, ahogy felkap, meglendít, s az égboltig hajít. Nincs embernek e ponton túl hatalma, úgy szállok messze, mint a könnyű szalma… Ágyúgolyó vagyok s kilőttek az égbe – így múlik el a világ dicsősége. Tenni vagy nem tenni – néha talán mindegy, mert mindkét lehetőség ugyanúgy nehéz. Tétlenül várni mégse mézboros kegy, mert elsatnyul a sokat nyugtatott kéz… De ha egy gépangyal fémtestébe zár, ember s döntés között szögesdrótos határ, s parittyakőként lőnek ki az égbe – messze száll, s lehull meteorként égve… Szállok én mégis, repülök messzire, bármily távol került tőlem a kormányrúd, mert néha nem lehet, csak sodródni az árral, mint a déli széllel a víg vetési lúd. Hatalmunkat féltjük – ezért ijesztő a géphangon zúgó tétlenség-temető. De hogy repülj, ki kell lőjenek az égbe – a kételyeknek akkor legyen vége. 2024. 01. 06.

  Az Élet nyomában Ki gondolkodni nem fél, egyszer felnéz a Napra, s a kérdést, mi mindünk szívét nagy súllyal nyomasztja bátran felteszi és megpróbál válaszolni rá: Mi az élet? Mi értelme? Mitől válhat jobbá? Sokszínű vagy, ó, te Élet, és megfoghatatlan. Te vagy a bolygónkat óvó lég- és felhőpaplan, a folyók a kék ereid és erdők a zöld tüdőd, napsütésed melengeti fel a sok szenvedőt, otthonod a bokrok, fű, fák zöldellő levele, a virágok piros és kék, lila, sárga kelyhe, a legparányibb sejttől a gigászi bálnáig (velük együtt minden hasznuk és minden hibáik) az állatok milliónyi alakja s formája, meg a csodálatos ember, ki Földünk formálja. Színpad vagy, hol felvonul sok jelmezes alak, s történetet mesélnek a sejtelmes színfalak; kiaknázásra váró, titkos lehetőség, melynek egyetlen határa a csillagos nagy ég; könyv, amelynek cselekményét minden élő írja, ott áll benne mindünk összes öröme és kínja; világfa, mely ágak és hajtások százát hozza, s minden levelén...