Cserni András szerzői felülete

  A magány kürtje – Egy történet Luperből – – Mennyire súlyos a vész? – kérdezte Teiten Lupic-Ranfer, Luper elöljárója. – Attól tartok, hacsak az Ősök nem tesznek csodát, elvesztünk – felelte komoran a város hadainak kapitánya. Az elöljáró higgadtsággal palástolta elkeseredett aggodalmát. Mikor elfogadta a frissen városi címet nyert Luper vezetői tisztségét, nem gondolta volna, hogy hónapokon belül háborút kell viselnie az Ordorák ellen – akik történetesen a legkevésbé sem értettek egyet a megváltozott helyzettel, s fennhatóságuk alá tartozó faluvá kívánták visszaminősíteni a fehér farkas városát. Hogy ezt elérjék, akadályozták a Luperbe menő kereskedelmet; liszt se jutott a városba, csak jóval drágábban, mint korábban. Éhezés, elégedetlenkedés kezdett eluralkodni az épülő falak mögött, s ezt kihasználva a jogosnak vélt érdekeit védő nemesi család hadat üzent, és zsoldosaival a város ellen indult. Lupic-Ranfer elöljáró a szokásjog-sértésre hivatkozva fordult a partiát korm...

  Meddig alszunk még? Mikor égő kövek zúgva hullnak alá, mikor hegyek törnek vad ricsajjal porrá, mikor máglyán kiált utolsót a mártír, mikor zaj és fény dúl, ember hunyni hogy bír? Aludni jó és kell, s megvan az ideje, mikor az álmok nagy tengerét kell szelje. Aludni jó és kell, néha mégis vétek, mikor vérben úsznak a harmatos rétek… Rég nem látunk álmot, mégis hunyt szemünkkel takarjuk a valót – de az nem tűnik el… Forgolódunk, hányódunk, telihold tépáz, nyugtalan fetrengésben egy társunk a láz. Közben túl a szobák falán, túl a párnák puhaságán stigmáltak a halált várják, s az igazságnak gyújtott máglya forrón ég… Nem elég az intő jel? Meddig alszunk még?! Régen eljött már az ébredés ideje, holt álmát az ember szeméből kiverje, szembenézzen azzal, mivel eddig nem mert, felkeltse a gálya alatt zúgó tengert. Mert az ember tehet, akkor is, ha tunya, míg végső álomra szemét le nem hunyja… Talán még nem késő, talán van még esély, hogy ne halotti tor legye...

  A tory teája Parlamentnek támaszkodó, álomszuszék Nagy Benő így kongatta az ötórát: Én vagyok a nagymenő! S minthogy ez az angoloknál a teázás ideje (s különben is, szanaszét ment már mindegyik idege), egy vén tory úgy döntött, hogy kivesz pár perc szünetet, s csészéjében lemeózza a „brit” teaszüretet. Kibattyogott kedélyesen a mutatós konyhába, sudokuzott egy inas ott – a tekintete kába. A tory torkát öblös, mély, rezgő hangra késztette (vagy egyszerűbb szóvirággal, szimplán: megköszörülte): Teát főzzél serényen, mert mindjárt szomjan pusztulok, s kihalsz akkor fixen te is, mint a bárgyú őstulok. Megretten a szerény legény, és kapkodva nekilát, ám ijedtében nem vizet forralt, hanem tequilát, ráadásul mikor a sir süteményért szalasztja, eszébe jut, otthon mindjárt kiszárad a harasztja, hazaugrik meglocsolni, majd sorban áll egy órát, s visszaérve borzalom: kihűlve leli a teát. Idő van… A tory bosszús… Menti hát a menthetőt: a mikróból remél nyerni melegítő...

  Tennyson sírja előtt Az öreg Westminster falai között sokaknak van örök nyughelye. Itt bolyongok én, mint fásult üldözött, a Költők Sarka intett csendre. Nagy elődök neve néz a kövekről, százados szellemük meglegyint, és az egyik szobor lassan felém dől; Tennyson elmúlt, hideg port hint. Ó, nagy előd, kiről pár hónapja még azt se tudtam, élt valamikor, mondd titkod! mert továbbgördül a kerék s engem is befed a hideg por. Különös és hálátlan lény az ember, összemlékezete szelektív: ugyanolyan versért koszorúz, elver, feled sokat, kit költőnek hív. Ha az én Lady of Shalott om után többszáz évvel síromhoz lépdel egy leendő költő, s megpihen lustán, hadd hintsem hideg porral éjjel! 2024. 11. 01.