A tory teája

 

A tory teája

Parlamentnek támaszkodó, álomszuszék Nagy Benő
így kongatta az ötórát: Én vagyok a nagymenő!
S minthogy ez az angoloknál a teázás ideje
(s különben is, szanaszét ment már mindegyik idege),
egy vén tory úgy döntött, hogy kivesz pár perc szünetet,
s csészéjében lemeózza a „brit” teaszüretet.

Kibattyogott kedélyesen a mutatós konyhába,
sudokuzott egy inas ott – a tekintete kába.
A tory torkát öblös, mély, rezgő hangra késztette
(vagy egyszerűbb szóvirággal, szimplán: megköszörülte):
Teát főzzél serényen, mert mindjárt szomjan pusztulok,
s kihalsz akkor fixen te is, mint a bárgyú őstulok.

Megretten a szerény legény, és kapkodva nekilát,
ám ijedtében nem vizet forralt, hanem tequilát,
ráadásul mikor a sir süteményért szalasztja,
eszébe jut, otthon mindjárt kiszárad a harasztja,
hazaugrik meglocsolni, majd sorban áll egy órát,
s visszaérve borzalom: kihűlve leli a teát.

Idő van… A tory bosszús… Menti hát a menthetőt:
a mikróból remél nyerni melegítő, szent erőt.
A filtert most vette ki… Kockacukor bele, bárhány,
és felönti sok tejszínnel, bár szagától is már hány…
A bizarr löttyöt s a sütit remegve, mint a nyárfa
leteszi a tory elé és pusztulását várja…

Gyanakodva méregeti csészéjét a vén tory,
s dörgedelmet ordibál, mi egy kicsit se mentori:
Te kétbalkezes tökfilkó, te feledékeny gyagyás,
ez a tea oly hideg, hogy megindul a fagyás,
ha véletlen egy hegyi patak vizébe önteném,
és a szaga… Kínzó hányinger-nektárt öntött belém!

Dolgozni így nem lehet, és nem is fogok semmiképp,
tea nélkül nem tiszta szemem előtt semmi kép.
Ámde a szent öt óra már elmúlt nem is kevéssel,
s olyan angol, kit még sose intettek, hogy ne késs el,
nem ragadhat teáscsészét a vacsora idején.
A duzzogás szándékával leülök hát ide én.

Fogta magát a „bölcs öreg”, karba tette két kezét,
lekuporodott a székre, s nem hatotta meg beszéd,
se a pátoszosabb fajta, se a földi anyázás,
meg nem szakadt a duzzogva teakonyhán tanyázás;
mondhatott ám a parlament rosszat, jót, csúnyát, szépet,
torynk bizony semmi pénzért nem hagyta el a széket.

(Annyit azért zárójelben történetünk e pontján
megjegyeznék halkan, hogy nem ment volna vissza potyán,
mivel szavazatán múlott egy súlyos kérdés aznap:
megszűnik, vagy továbbél az Iparvédelmi Alap?
Egy normális balladában befedné ezt a homály,
de neked itt most elmondtam, hogy kicsit jobban komálj.)

Szóval, a mi drága torynk élő Buddha-szoborként
ott maradt, és látszott az is, szavazni nem fog önként,
ámde így nem volt jelen a törvényi minimum tag,
a javaslatot ekképpen felfalta a népharag,
éjfélre az alap megszűnt, az ipar meg csődbe ment
– de a durcás öregúrnak ez túl sokat nem jelent.

Itt a vége… Ja, mégsem. Mert maradt még egy feladat,
tanulsággal bombázom meg fáradt elmefaladat:
kis esemény nagy bajt hozhat, kicsinyesség nagyobbat,
főleg, hogyha teaidő, ünnep van, meg ha szombat.
Az egész napos tanulás után többet levonni
nem tudok, így e versszaknak értelme nem volt semmi.

2024. 11. 11-12.