Cserni András szerzői felülete

  Űzött hölgy Vad vihar döngeti az égnek ajtaját, árnyak közt lapuló csak villámfénynél lát… A festő ablakát szél zörgeti vajon, vagy mentsvárat kérnek fénytelen hajnalon? „Irgalmazzon nekem, tisztes, jó művész úr! Nyomomban az ördög, ha utolér, leszúr… Eresszen, bocsásson be a műtermébe, életem óvja meg! Bármit adok érte…” „Ki kerget? Mér’ kerget, árva, űzött leány?” „Kettőnk között titok, és méhemben talány…” „Kerülj be, itt bújj el! Megóvlak, ha tudlak.” „Erős lesz-e hozzá? Vele kutyák futnak.” Töpreng a vén festő: ugyan, mit tehetne? Műterme túl kicsi, hogy elrejtse benne… Szeme ekkor ritka ecsetjére téved, s eszébe jut egy rég feledett történet: Erdő ölén egyszer vérző ifjút látott, hát széthasogatott egy drága kabátot, legdrágább kincsét, s bekötözte azzal, megetette édesgyökerű haraszttal. „Kegyes lelkű festő, lásd, kivel van dolgod. Erőt adok neked: úgy lesz, ahogy mondod, ha kezedbe veszed e bűvös ecsetet, s kiáltod a csengő tündéri nevemet.” ...

  Az utolsó dalnok Beton és vas temploma áll a város szélén, ráncot vés a szürke égre az eltüzelt szén, amely alatt csendben fekszik komor emlékmű. Tonnás súlya alatt halt az egykor szép, zöld fű. Szélfútta, kies puszta ez. Messze elkerülik, mert felélednek múltban maradt emlékeik a csonkolt tribün és a repedt kövek láttán, s ki sokat emlékszik, arra halál vár tán… Mégis van egy ember, ki rettegésén győzve a nagy emlékmű előtt letérdel a földre, két kezébe veszi kopott, poros hangszerét, majd elkezdi rég nem dalolt, fájó énekét. Az igazság száműzve, a szabadság halott, férgek népe mámoros diadalt aratott. Mindenhol csak beton, szögesdrót és gyárkémény, ezt adta csak nekünk a csalárd szavú önkény. Intettünk mi, dalnokok. Kezdetektől féltünk, hogy egy nap már nem lesz oly cukormázas létünk, mint amilyet ígértek, s lám, igazunk lett: betonba temettetett sok szégyenteljes tett. Nem ígérnek többé semmit, nincs szükségük rá félelemmel váltak lassan felettünk ú...

  Nürnbergi útinapló Hatodik rész: A sötét múlt árnyéka A Zeppelinfeld meglátogatását opcionális programként vettük lajstromba az út tervezésénél, tekintve, hogy (az állatkertet nem számítva) ez az egy látnivaló van járótávolságnál messzebb a szállásunktól. Az idő kevés, három teljes napba nem fér bele mindent, kettőt az utazás visz el. Így abban maradtunk Botival, akkor tekintjük meg, ha az állatkertben a vártnál hamarabb végzünk. Ez bekövetkezik: épp csak három óra, mikor kilépünk a kapun. Bőségesen belefér ez a kitérő. A fáradhatatlan MapGuy buzgón nézi a Goggle Térképet, odajutási opciókat. Egy HÉV-szerű vonat visz ahhoz a külvárosi részhez, ahol e látnivaló található. Szerencsére a megváltott napijegyünk erre is érvényes, nem kell újat venni. Felülünk az erdei villamosra, majd a városközpont előtt valamivel szállunk le, s keressük a vonatot. A vártnál kalandosabbra sikerül az átszállás. Odáig nincs gond, hogy észrevegyük a vonatállomást; pont szemben van a villamoséval...