Nürnbergi útinapló 6.

 


Nürnbergi útinapló
Hatodik rész: A sötét múlt árnyéka

A Zeppelinfeld meglátogatását opcionális programként vettük lajstromba az út tervezésénél, tekintve, hogy (az állatkertet nem számítva) ez az egy látnivaló van járótávolságnál messzebb a szállásunktól. Az idő kevés, három teljes napba nem fér bele mindent, kettőt az utazás visz el. Így abban maradtunk Botival, akkor tekintjük meg, ha az állatkertben a vártnál hamarabb végzünk.

Ez bekövetkezik: épp csak három óra, mikor kilépünk a kapun. Bőségesen belefér ez a kitérő. A fáradhatatlan MapGuy buzgón nézi a Goggle Térképet, odajutási opciókat. Egy HÉV-szerű vonat visz ahhoz a külvárosi részhez, ahol e látnivaló található. Szerencsére a megváltott napijegyünk erre is érvényes, nem kell újat venni. Felülünk az erdei villamosra, majd a városközpont előtt valamivel szállunk le, s keressük a vonatot.

A vártnál kalandosabbra sikerül az átszállás. Odáig nincs gond, hogy észrevegyük a vonatállomást; pont szemben van a villamoséval. Ám nem látni, hogyan juthatnánk oda. Egy töltésen van, az utcák fölé magaslik, ám feljáró, lépcső látszólag sehol. Annyi baj legyen, velünk együtt leszállt egy (helyinek tűnő, de legalábbis elég magabiztosnak tűnő) lány, aki elindult a vasút felé. Kövessük – mondom. Remélhetőleg így eljutunk oda.

A lány határozottan lépdel, majd egyszer csak belép egy nagy, üvegablakos épületbe. A létesítmény elég közel van az állomáshoz, úgy okoskodunk, bizonyára ezen keresztül lehet feljutni – valamiféle váróteremmel egybekötött lépcsőház lehet. Bemegyünk hát utána.

Belépve önt el minket a gyanú első hulláma. Túl tágas a tér, sok a lépcső, keresztfolyosó, ajtó. Emberek alig. Velünk szemben a méretes üvegablakokon át tisztán látszik az állomást elfedő hangfogó fal, ám átjárási lehetőség nincs rajta. Boti mondja ki, amit ekkorra már én is sejtek:

– Hát, ez nem vasúti felüljáró.

Újratervezés: ajtón ki (mielőtt valaki kérdőre von minket), majd az épületet megkerülve az igazi út keresésére indulunk. Miközben lépdelünk, szemem megakad valamit. Boti vállát megkocogtatva mutatok az egyik ablakra, amin át látható a mögötte lévő tanterem. Szakasztott mása azoknak, amikben a Pázmányon a gyakorlati órákat tartják.

– Azt hiszem, sikerült valamiféle egyetemre beslisszolnunk – jegyzem meg. Később is sokat mosolygunk az eseten.

A lépcsőt szerencsésen megtaláljuk, s a vonatra se kell sokat várni. Ugyan egy elment az orrunk előtt, de sűrűn járnak, negyedóránál többet nem kell várnunk. A jármű kényelmes, az út nem hosszú. Rövidesen leszállunk.

Ez a környék nem hasonlít ahhoz a Nürnberghez, amit eddig láttunk. Új arcát mutatja meg a város: aszfaltbőrű, benzinszagú, gépjárművek disszonáns koncertjétől zajos, lehangolóan sivár arcát. Ezen a részen nincsenek modern felhőkarcolók, se a történelmet idéző részek. Ez egy sivár puszta, a távolsági közlekedésnek emelt oltár.

Úticélunk elméletileg tíz perc sétára van, én egyelőre nem látom. A térkép annál inkább, ezért Boti vezetésével elindulunk le a lépcsőn, majd egy aluljárón át a széles, hihetetlenül forgalmas úttesthez, Több gyorsforgalmi út találkozik itt, talán egy autópálya-lehajtó is ebbe a csomópontba fut be. A túloldalra kéne átjutnunk, lehetetlennek tűnik. Zebra nincs, az autók nem fogynak el, az úttest szélesebb, mintsem átfussunk rajta. Öt-tíz percig várakozunk, mire nagy nehezen adódik egy nagyjából jó pillanat, mikor megritkul a forgalom, s átsietünk.

– Visszafele kell egy jobb alternatíva – jegyzem meg. Útitársam egyetért.

A túloldalon, valamivel nyugodtabb körülmények között alaposan szétnézek. Egy se vége, se hossza, irdatlan betonfal van srégan jobbra, előre tőlünk. Ráismerek a fotókon már látott építmény hátára. Ezt kerestük, ezért jöttünk ide.



Azok kedvéért írom, akik nem ismerik a Zeppelinfeld történetét, ez a gigászi létesítmény Németország történelmének legsötétebb fejezetéből ránk maradt mementó. A náci diktatúra idején épült, nevét onnan kapta, hogy az 1900-as évek elején ezen (az akkor is sík, de még beépítetlen) területen szállt le egy Zeppelin-léghajó. Hatalomra jutásuk előtt ennek közelében, azt követően az itt megépített Tribünben tartotta gyűléseit az NSDAP. Akkoriban lámpák százai gondoskodtak a világításról, fénykupolát festve az összegyűltek fölé. Konferenciákat, gyűléseket tartottak benne, Hitler több beszédet mondott híveinek. Mikor a világháborús front áthaladt Nürnbergen, a szövetségesek lerombolták. Később sem állították teljesen helyre, megőrizték a mai napig nagyjából olyan állapotban, ahogy a háború után volt (egyes részeit felújították, s ezek látogathatók), kívülről azonban bárki megtekintheti.

Keringünk egy darabig, mire olyan szögbe érünk, ahonnan rálátunk a Tribünre és az előtte fekvő, hatalmas, sportpályaszerű sík részre. Ekkor jövünk rá arra is (kicsit csalódottan), hogy ennél közelebb nem tudunk menni, valamiért lezárták a területet, acéllécek veszik körbe. Marad a közepesen távoli szemlélés, fotózás.

Még most, oly sok évtizeddel az itt történtek után is baljós ez a hely. A vad szél által összetrombitált felhőtakaró még nyugtalanítóbb köntöst ad a létesítménynek. Elhagyatott, kies, néma. Mint egy disztópiában, ahol az emberiség nagy része oda, s csak a beton és acél maradt szótlan hírmondóul az egykor volt, nagyszerű sapiensből. Egyszerre rajti magában a múlt árnyait, azoknak a szörnyűségeknek a nyomát, amiket az itt beszédet tartók követtek el (s nem is messze innen: az Endlösungot szintén e városban dolgozták ki a diktatúra legfőbb emberei); valamint egy lehetséges, rémisztő jövő képét, melyben az ember önmagát tünteti el, valami remeknek hitt ötlettől vezérelve. Sötét hely ez – nem maradunk sokáig.



Szűk a járdának csak jóindulattal nevezhető ösvény, az autók centikre suhannak el tőlünk. Mindkettőnket kezd frusztrálni kicsit ez a nem gyalogosokra tervezett városrész, igyekszünk gyorsan visszakeveredni a vasútállomásra, hogy (egy gyors bevásárlás után) megpihenhessünk a szálláson. Szerencsére kicsit feljebb találunk egy zebrát, így könnyebben átjutunk az úttesten, mint idefelé. A vonatra most többet kell várnunk, de addig is le tudunk ülni, amit fáradt tagjaink némán hálálnak meg.

Elrohant egy újabb nap: mire a frissen vett pékáruval és az otthonra, ajándékba szánt sörrel belépünk az apartmanba, már este hat van. Gyors vacsora és zuhanyzás után egy program maradt már csak: a Gyűrűk Ura második része. Ám végül ez félbeszakad, Boti ugyanis a Helm-szurdokban folyó csata felénél elalszik – kimerítette a nap. Megállítom a filmet, amilyen csendben és óvatosan csak tudom, elteszem, majd én is elteszem magam holnapra. Az utolsó negyven-ötven perc megvár minket. Pihenni viszont nem árt, ugyanis a másnap is eseménydúsnak, talpalósnak ígérkezik.



Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Egy virág kérése

Tündérerdő

Nürnbergi útinapló 1.