Cserni András szerzői felülete

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  Karácsony angyalok nélkül – Harmadik rész: Szenvedésből feloldozva – Ábel hosszasan hallgatott különös megszólalása után. Trisztánra várt, hogy mondjon valamit. A fiatalember azonban úgy tűnt, nem tanúsít iránta túl sok érdeklődést. Elmélyülten nézte a borospoharát, a vörös nedűn táncot lejtő fénypöttyöket, az ital fodrait. A világ megszűnt számára. - Ismered Senecát? – kérdezte Ábel megtörve a csendet. Házigazdája összerezzent. Hát már gondolkodni se hagyják az embert? Micsoda ostoba kérdés az különben is, hogy ismeri-e Senecát? - Ki nem hallott róla? – kérdezte. – Csak tudnám, hogy jön ez ide… - Számos bölcsességet fogalmazott meg, igazán elmés ember volt. Ám nincs talán ennél velősebb és igazabb gondolata: többet szenvedünk képzeletünk rabjaként, mint a valóságban. Trisztán felvonta a szemöldökét. Mit akar ez itt? – dohogott magában. Életmód-tanácsot adni? - Többet szenvedünk képzeletben, mint a valóságban – ismételte meg Ábel. – Érzed, mi ennek a valódi értelme? Sok...

  Az Élet nyomában Ki gondolkodni nem fél, egyszer felnéz a Napra, s a kérdést, mi mindünk szívét nagy súllyal nyomasztja bátran felteszi és megpróbál válaszolni rá: Mi az élet? Mi értelme? Mitől válhat jobbá? Sokszínű vagy, ó, te Élet, és megfoghatatlan. Te vagy a bolygónkat óvó lég- és felhőpaplan, a folyók a kék ereid és erdők a zöld tüdőd, napsütésed melengeti fel a sok szenvedőt, otthonod a bokrok, fű, fák zöldellő levele, a virágok piros és kék, lila, sárga kelyhe, a legparányibb sejttől a gigászi bálnáig (velük együtt minden hasznuk és minden hibáik) az állatok milliónyi alakja s formája, meg a csodálatos ember, ki Földünk formálja. Színpad vagy, hol felvonul sok jelmezes alak, s történetet mesélnek a sejtelmes színfalak; kiaknázásra váró, titkos lehetőség, melynek egyetlen határa a csillagos nagy ég; könyv, amelynek cselekményét minden élő írja, ott áll benne mindünk összes öröme és kínja; világfa, mely ágak és hajtások százát hozza, s minden levelén...