Cserni András szerzői felülete

  Olajtenger Lyukat ütöttek az olajosüveg falán. Erősebbnek hitték talán, vagy nüxi, sötét indítékuk volt, ki tudja? Egy biztos: az olaj cseppfolyós, nyálkás ujja láthatatlan, de tapintható mintákat rajzol a szövetekbe, mint egy inverz szabó (ő tönkreteszi a ruhát). A lyuk tágul. Repedezik a gát. Két tenyeremmel tapasztanám a rést be, de a cakkos perem intését a bőrömbe véste, s most vérrel elegyes az olaj és véres olajjal a talaj. A textil és a föld már kihányja az erőszakkal beletömött levet. S ha már többet nem szív fel, nem fal, áradni kezd az aranyló apokalipszis, fojtogató, folyékony szepszis. Ujjaim olajtól síkosan veszem el, hogy tisztára mossam, de úgy zubog már az ár, hogy lábamról ledönt, és körülöttem mindent eláraszt, elönt. Síkos szigetként lebegek az olajtengeren, ősi sziklák figyelnek szenvtelen, lesik, a hullámok kit, mikor szaggatnak szét, és formálják egy új kor modern Kharübdiszét. 2025. 12. 12.

  Nürnbergi útinapló Tizenkettedik rész: Eseménytelen (?) hazaút Az utolsó napra program nincs tervezve, a szállást tíz óráig el kell hagynunk, de jóval hamarabb elindulunk, tekintve, hogy a vonatunk fél tízkor érkezik Nürnbergbe. Ébredés, reggeli után tempósan, de figyelmesen összecsomagolunk. Jómagam a „szajrégyűjtést” se hagyom ki, a bekészített, el nem fogyasztott tasakos cukrokat, instant kávét, teát és ásványvizet Boti szemforgatásától kísérve elcsomagolom. Az általunk vett, megmaradt ételek elosztásában se kér nagy részt, egy fél uborkán kívül mindent nekem hagy (többek közt rengeteg vajat, egy bontott étolajat, némi sajtot és felvágottat), azt is csak azért teszi el, mert én nem szeretem, ezért semmi kedvem magammal cipelni. Mikor mindent összeszedünk, utoljára körbenézek, hogy biztos semmi se marad itt, majd cipőt húzunk, a kulcsot a szállásadó által kért széfbe tesszük, és elhagyjuk az apartman-komplexumot. Az állomásra simább utunk van, mint idefele jövet, nem esi...