Cserni András szerzői felülete

  Karácsony angyalok nélkül – Első rész: Az éjféli vendég – Az esőcseppek halkan kopogtak az ablakon, a szél meg-megrezgette az ágakat, a Holdat sötét felhők takarták el. Cudar, hideg éjszaka volt. Lucskos, sáros és csontig hatoló; nem éppen ünnepi hangulatot árasztó. Ha nem szikrázik annyi házban a frissen díszített karácsonyfa égősora, könnyen azt hihetné az ember, egy szürke novemberi vagy februári éj ölelte magához a világot. Az egyik ablakon át azonban nem meghitt fény szűrődött ki. Épp csak pislákolt egy csillár haldokló égője, s hideg glóriát vont az alatta ücsörgő, mufurc fiatalember köré. Húsz-huszonkét évesnek tűnt, sápadtfehér arcát jó ideje nem érhette már a nap, göndör fürtjei kócosan meredtek a szélrózsa minden irányába. Majdnem fekete szeme sötétebbnek tetszett egy feneketlen szénbányánál, oly sok keserűség, közöny és harag ült benne. Messze állt tőle a vidámság. Egyedül volt házában, s bárki sejthette, nem kívánja mások társaságát. Az élet azonban ritkán törődik az

  Az Élet nyomában Ki gondolkodni nem fél, egyszer felnéz a Napra, s a kérdést, mi mindünk szívét nagy súllyal nyomasztja bátran felteszi és megpróbál válaszolni rá: Mi az élet? Mi értelme? Mitől válhat jobbá? Sokszínű vagy, ó, te Élet, és megfoghatatlan. Te vagy a bolygónkat óvó lég- és felhőpaplan, a folyók a kék ereid és erdők a zöld tüdőd, napsütésed melengeti fel a sok szenvedőt, otthonod a bokrok, fű, fák zöldellő levele, a virágok piros és kék, lila, sárga kelyhe, a legparányibb sejttől a gigászi bálnáig (velük együtt minden hasznuk és minden hibáik) az állatok milliónyi alakja s formája, meg a csodálatos ember, ki Földünk formálja. Színpad vagy, hol felvonul sok jelmezes alak, s történetet mesélnek a sejtelmes színfalak; kiaknázásra váró, titkos lehetőség, melynek egyetlen határa a csillagos nagy ég; könyv, amelynek cselekményét minden élő írja, ott áll benne mindünk összes öröme és kínja; világfa, mely ágak és hajtások százát hozza, s minden levelén elf

 A százötven éves kurtizán A vándorlegény egy padon talált rá az öregemberre. Nem kérdezte meg, hogy leülhet-e mellé, egyszerűen odatelepedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A vénség futó pillantásra se méltatta. Meredten bámulta szürke tükörképét egy fodrozódó pocsolyában. Ujjait tördelte lassan, mint a sziklát szétmaró idő, egyébként nem mozdult. Pihegő légzése is épp csak hallatszott. Váratlanul szólította meg a legényt: – Tudod, ki vagyok? Az vállat vont: – Kéne? Az öreg nagyot sóhajtott: – Valószínűleg azért nem ismersz rám, mert másik arcomat mutattam neked. Sokan vannak így ezzel. Most ismerősebben festek? Mint a pusztában derengő délibáb körül a forró lég, megrázkódott az öregember látképe, s átalakult. Valamivel fiatalabbá vált, ám sokkal toprongyosabbá, elhanyagoltabbá, sárgás fogai közt sistergő, olcsó cigaretta fityegett. A vándorlegény meglepetten hörgött. – Mi ez a boszorkányság? Az előbb… Idegennek néztem, de maga akaszkodik rám mindig az Oktogonnál! –

 A piros pöttyös sütisdoboz (folytatás) Nem nyúltak semmihez a konyhában. Szilárd is igyekezett minél kisebb kárt tenni a számára láthatatlan nyomokban, miközben árgus szemmel kereste azokat, melyek mesélnek. – Ezek a sütisdobozok nem így álltak tegnap – állapította meg. Róza kérdőn nézett rá. – A piros pöttyöst tettük alulra, arra került a hatszögletű, majd az áttetsző a sóssal, elé a sárga, rajta pedig az az ocsmány olajzöld. Szépen, rendben. Most pedig… Tiszta káosz! Úgy vannak egymásra hányva, mintha egy várromot imitálnának. Egyik sincs az eredeti helyén. Ezt valaki megpiszkálta az éjjel. – Nem lehet, hogy Kata volt? – vetette fel Róza. – Láthatóan járt itt éjjel, hiszen… itt találtam rá. Talán venni akart egy sütit, mikor elkapta a szívroham, és… – Lehetséges. Abszolút lehetséges. Ám ez heves zajjal járt volna, amit biztosan meghallott volna a nappaliban alvó Kármen. S emlékezz: nem hallott csörömpölést. Ezt valaki megpiszkálta és így hagyta, valószínűleg, amíg mindenki zuhanyozo

 A piros pöttyös sütisdoboz – Mennyei ez a csokoládés muffin! – áradozott Bécsy Kata, s újabbat emelt le a bőségesen megrakott üvegtálról. – De azért sose éri utol az örök kedvencemet, Jutka mama legényfogó linzerét! Díszes társaság gyűlt a rezidenciának is beillő Bécsy-házba. A még élő családtagokon kívül (két testvér, Áron és Péter, valamint utóbbi családja: Kármen és Jancsika) a közeli barátok, jó ismerősök töltötték meg a helyiséget. Károlyi-Nagy Róza, a neves írónő, ezúttal a férje nélkül; a helyi katolikus plébánia lelkésze, Szabó Tamás atya; az egyszerű, de szeretetreméltó Solt Miklós, és menyasszonya, Lilla; a híres magándetektív, Kővágó Szilárd; valamint Kata élettársa, a pedáns, s kissé karótnyelt Garami Pongrác leszerelt ezredes. Az összejövetel oka nagy örömünnep: két hete a szerencse Kata mellé szegődött, s a MacsKaparó nevű sorsjeggyel tizenhatmillió forint boldog tulajdonosa lett. Akadt hát ok ünnepelni. – Csak meg ne fájduljon a hasunk – tréfálkozott Áron. – Lehet az em