A piros pöttyös sütisdoboz 1.

 A piros pöttyös sütisdoboz

– Mennyei ez a csokoládés muffin! – áradozott Bécsy Kata, s újabbat emelt le a bőségesen megrakott üvegtálról. – De azért sose éri utol az örök kedvencemet, Jutka mama legényfogó linzerét!

Díszes társaság gyűlt a rezidenciának is beillő Bécsy-házba. A még élő családtagokon kívül (két testvér, Áron és Péter, valamint utóbbi családja: Kármen és Jancsika) a közeli barátok, jó ismerősök töltötték meg a helyiséget. Károlyi-Nagy Róza, a neves írónő, ezúttal a férje nélkül; a helyi katolikus plébánia lelkésze, Szabó Tamás atya; az egyszerű, de szeretetreméltó Solt Miklós, és menyasszonya, Lilla; a híres magándetektív, Kővágó Szilárd; valamint Kata élettársa, a pedáns, s kissé karótnyelt Garami Pongrác leszerelt ezredes. Az összejövetel oka nagy örömünnep: két hete a szerencse Kata mellé szegődött, s a MacsKaparó nevű sorsjeggyel tizenhatmillió forint boldog tulajdonosa lett. Akadt hát ok ünnepelni.

– Csak meg ne fájduljon a hasunk – tréfálkozott Áron. – Lehet az ember bármilyen gazdag, a hascsikarást nem lehet lekenyerezni.

– Tényleg, mi a terved a pénzzel? – érdeklődött Miklós, miközben egy szelet dobostortáért nyúlt, s kishíján feldöntötte a bontott pezsgősüveget. Menyasszonya lemondó sóhajjal igazította meg. – Lekötöd? Vagy utazni mentek?

– Már sokat beszéltünk róla – csicseregte Kata. – Még nem döntöttünk…

– De rövidesen dűlőre jutunk – szólt közbe Pongrác. – S különben is, ez a te pénzed, drágám. Arra használod, amire szeretnéd.

– Ó, tényleg? – mosolyodott el hidegen a nő. – Nem felejtem el, hogy ezt végre elismerted…

Szilárd, a magánnyomozó e ponton a lelkészhez hajolt, s fülébe súgta:

– Ez a pénz több feszültséget szült, mint mutatják. Legalább is én úgy érzem.

– A pénz mindig szül feszültségeket – vont vállat Tamás atya. – Az Úr majd elsimítja.

– Ha így lenne, nem történnének gyilkosságok a pénz miatt.

– A gyilkosság az emberi gyarlóság következménye. Nem könnyű ellenállni a kísértésnek, különösen a kapzsiságnak, mely jól tudjuk, az egyik főbűn.

– S mennyivel nehezebb azoknak, akik nem tudják felmérni tetteik súlyát…

Mielőtt Tamás atya felelhetett volna, Péter, az ifjabb testvér szólította meg Szilárdot:

– No és mit csinál manapság egy magándetektív? Meg lehet élni ilyesmiből? Voltak mostanában érdekes esetei?

– Elkóborolt kutyák és lába kélt ékszerek mindig fognak akadni, nem kopik fel az állam – mosolyodott el Szilárd. – Igazán érdekes üggyel nem találkoztam a kirándulóbuszban történt gyilkosság óta. Annak pedig már lassan fél éve.

– Nagy port kavart fel, emlékszem – bólogatott Miklós, miközben mézet kevert a teájába – azzal a kanállal, melyet italából vett ki, s mindenfelé csöpögött róla a piros, édes tea. – Az újságok sokat csámcsogtak rajta.

– De elült, mint minden rejtély – jegyezte meg Pongrác. – Ez a sorsa minden ilyesminek. S jól van így. Nem szép dolog mások magánéletén rágódni.

– Bezzeg azon rendszeresen hahotáztok, hogy miként ismertem meg Miklóst – jegyezte meg mosolyogva Lilla.

– Megbocsássatok, de az igazán mókás eset – kapcsolódott be Kata. – Hogy valaki elfelejt övet húzni, és aztán az elegáns étterem közepén lecsúszik a nadrágja… Meg folyton mindent fölborogat… A sitcomokban nincs ilyen…

– És ez még ma is tart – sóhajtott Lilla. – Hiába, az ember egyes tulajdonságai annyira a részét képzik, hogy nélkülük már nem is ő volna.

– Azért remélem, az esküvődön nem leszel annyira szétszórt, hogy tévedésből a tanúdat csókolod meg – vigyorgott Áron.

– Tényleg, van már időpont? – érdeklődött Róza.

– Még nincs – vallotta be töredelmesen Miklós. – Mindketten nemrég váltottunk munkahelyet, várunk egy kicsit, míg anyagilag stabil lábakon állunk. Utána vágunk bele.

– De remélem, mielőbb. Nem akarok ráncos menyasszony lenni – paskolta meg a férfi karját Lilla.

Késő estig beszélgettek. Mivel mind kocsival érkeztek, s ittak némi áldomást, engedve Kata invitációjának, nála maradtak éjszakára. Elpakoltak a nappaliból (egyedül Miklóst nem engedte menyasszonya a törékeny tálakhoz, poharakhoz nyúlni, nehogy elejtse valamelyiket, vagy rossz helyre tegye el), így ott is el tudtak aludni néhányan, a többiek pedig a vendégszobákban kaptak szállást. Mindenki nyugovóra tért.

***

Károlyi-Nagy Róza koránkelő volt. Szerette a hajnal csendjét, feltöltötte alkotó energiával, amit aztán az írásba fektethetett. Ezért kezdte minden napját fél hatkor egy kávé és egy klasszikus regény társaságában.

Ám ez a hajnal merőben másképp alakult, mint ahogy eltervezte. Ugyanis mikor hálóköntösben és bolyhos mamuszban bevonult a konyhába, hogy kávét főzzön magának, megakadt a szeme valami rendellenesen. Házigazdájuk, Bécsy Kata mozdulatlanul feküdt a kövön.

Halkat sikkantott, majd az első sokkon túllendülve mellé térdelt, szólongatta, próbált életet pofozni belé. Ám hamar rájött, mindez felesleges. Bécsy Katalin meghalt.

***

– Azonnal értesítenünk kell a rendőrséget! – mondta sokadszorra az ideges Áron. A nappaliban gyűltek össze, miután az írónő mindenkit felkeltett és tájékoztatott a helyzetről.

– Minek? – morogta Pongrác. – Semmit se tehetnek. Ide a halottasház kell, nem rendőr.

– És mi van, ha nem… ha nem természetes halállal halt? – vetette fel csendben Kármen. – Az éjjel hallottam, hogy lejött és a konyhában tett-vett. Aztán… elfojtott nyögéseket és tompa puffanást. Félálomban mormogtam valami olyat, hogy „nincs semmi baj?” Ó, Istenem, egyre biztosabb vagyok benne, hogy fuldoklott… és megmenthettem volna…

– Badarság! – intette le Miklós. – Biztos egyszerűen rosszul lett. Csak mi voltunk a házban egész éjjel, mi pedig nem vagyunk gyilkosok! Hisz mind szerettük Katát…

– Én amondó vagyok, ha úgyis van egy zseni magándetektív köreinkben, bízzuk rá az esetet – jegyezte meg Péter. – Mit mondasz, Szilárd? Szerinted szívroham, agyvérzés vagy bűntény?

– Három okot ismerek, amiért egy emberi lény elveszi egy másik életét. S ezek közt első helyen szerepel a pénz – mondta a magándetektív. – Nem lehetetlen, gyilkossággal állunk szemben.

– Az Isten szerelmére, ti komolyan ezen tudtok csak vitatkozni?! – fakadt ki Pongrác. – Kata meghalt! Nem változtat semmit az, hogy tudjuk, pontosan mi vitte el.

– Én mindenesetre tudni szeretném – mondta Péter. – Nekem igenis számít, hogy mi történt a nővéremmel.

– Egyetértek – bólintott fásultan Áron. – De talán érdemes lenne épp ezért a rendőrséget…

– Természetesen értesítjük a rendőrséget – szólt közbe Róza. – De addig engedjék meg Szilárdnak, hogy körülnézzen kicsit. Hátha támad pár használható ötlete, s mielőbb tisztázhatjuk az eseményeket. Ez mindünk érdeke.

Többé-kevésbé egyetértettek. Szilárd bólintott.

– Katáért kiderítem, amit tudok. A helyszínen kezdek.