Cserni András szerzői felülete

  Ártatlanok balladája Félreverik a harangokat, nagyurak állnak egy halott körül. A jövendő ládáján lakat, és szívükben baljós kételyek. Meghalt a király! Éljen a király? Örökös (gyermek) kettő is van, fejük nem bírja még a koronát, így parancsolni az országban addig Richard fog, mint Lord Protektor. Meghalt a király! Éljen a király! Gyanakszik a gyermekek anyja, nem bízik meg nyájas sógorában. Talán mint kígyó, megmarja, ha keblén sokáig melengeti. Meghalt a király… Élhet a király… Hintó zötyög erdei úton, árgus szemek figyelik, merre megy… „A hintó tovább ne guruljon, mi visszük tovább a hercegeket.” Meghal a király? Élhet a király? Tower falai közé zárva nem tudni, rabok-e vagy szabadok. Csendes a két ártatlan árva, s a nappalt felfalja lassan az éj. Halt már meg király, és élt új király… Odahaza a hír hallatán rémálmot lát a két gyermek anyja: mérget kever egy gaz sarlatán, kardot éleznek, kötelet fonnak. Meghalt a király? Él-e a király? Ti...

  Földi csillagok Éjszaka szállt hazafelé a lomha repülő, szelekből font kötél vitte, az égen feszülő. Ablakából kíváncsian lenéztem a földre, ezer város pislogott rám csillagruhát öltve. Pont olyannak látszott, mint az ég, csak megfordítva: tintaszínű sötétség, mely hideg, mint egy kripta, rajta fénypöttyök, mik innen aprónak tetszenek, ám valójában gigászok – bolygók, házak, hegyek. Olyan szép és olyan békés, nem durva és bántó, az ember fájó szemére vad pislogást rántó… Így láthatnak minket talán az égi vándorok: sokmilliárd kis csillag, mi a földön csámborog? A csillagfényes égbolt szép, és szép lehet a föld, ha minden éjjel szerény fényű csillagruhát ölt, és szép lehet bármelyikünk, ha szemét lehunyja, és magából a világra csillagfényét ontja. Egy mosollyal, kedves szóval vagy segítő kézzel, áthűlt utast megkínálni teával és mézzel, a közösen átéltekből emlékcsokrot kötni, minden jónak örülni, míg elmúlik a többi… Ezek vagyunk vagy lehetünk mi: földi...

  A tory teája Parlamentnek támaszkodó, álomszuszék Nagy Benő így kongatta az ötórát: Én vagyok a nagymenő! S minthogy ez az angoloknál a teázás ideje (s különben is, szanaszét ment már mindegyik idege), egy vén tory úgy döntött, hogy kivesz pár perc szünetet, s csészéjében lemeózza a „brit” teaszüretet. Kibattyogott kedélyesen a mutatós konyhába, sudokuzott egy inas ott – a tekintete kába. A tory torkát öblös, mély, rezgő hangra késztette (vagy egyszerűbb szóvirággal, szimplán: megköszörülte): Teát főzzél serényen, mert mindjárt szomjan pusztulok, s kihalsz akkor fixen te is, mint a bárgyú őstulok. Megretten a szerény legény, és kapkodva nekilát, ám ijedtében nem vizet forralt, hanem tequilát, ráadásul mikor a sir süteményért szalasztja, eszébe jut, otthon mindjárt kiszárad a harasztja, hazaugrik meglocsolni, majd sorban áll egy órát, s visszaérve borzalom: kihűlve leli a teát. Idő van… A tory bosszús… Menti hát a menthetőt: a mikróból remél nyerni melegítő...

  Tennyson sírja előtt Az öreg Westminster falai között sokaknak van örök nyughelye. Itt bolyongok én, mint fásult üldözött, a Költők Sarka intett csendre. Nagy elődök neve néz a kövekről, százados szellemük meglegyint, és az egyik szobor lassan felém dől; Tennyson elmúlt, hideg port hint. Ó, nagy előd, kiről pár hónapja még azt se tudtam, élt valamikor, mondd titkod! mert továbbgördül a kerék s engem is befed a hideg por. Különös és hálátlan lény az ember, összemlékezete szelektív: ugyanolyan versért koszorúz, elver, feled sokat, kit költőnek hív. Ha az én Lady of Shalott om után többszáz évvel síromhoz lépdel egy leendő költő, s megpihen lustán, hadd hintsem hideg porral éjjel! 2024. 11. 01.

  Bűnüldözők balladája Levelet lelt asztalán a magánnyomozó nagybajuszú segédje az egyik reggel. Olvasta egyre riadtabb tekintettel; kedélyét betemette a bánat, mint porhó. „Drága barátom! Bocsássa meg, hogy nem szám tépem-tátom, hanem tollat ragadva ömlik belőlem szívem panasza. Annyi nyomozás után, oly sok rácsok mögé dugott bandita után az igazság öné, tévedtem, elismerem nagyképű mibenlétem. Ironikus: mindig én mondtam magának, az események szeme előtt szállnak, mégsem érti, mert csak néz, nem lát se erdőt, se fát. S mit felelt rendre? Eljön az ügy, min nem fog a nagy agy-penge. Igaza lett: a nap, a sziszifuszi munkám elérkezett. Elbuktunk. Kudarcot vallottunk. Vagyis… én. Makulátlanságom maszatolja szén. Emlékszik a Loner-ügyre? Fiatalember, szeme szürke, egy esős napon beállított hozzám, mert… Áh, hisz emlékszik. Még megharagszik rám, amiért ismétlem magam. Hogy ne feledjem szavam, három hónapja töprengünk az ügyön, sokszor ketten, néha csak én...

  Vigyen messze a Temze! Az égen felhők kavarognak, a zavaros víz dühös tajtékot vet, nyirkos köd kel, szél foga csattog; vihar tesz mindjárt próbára életet. Gyomrom görcsben, de nem ételtől: félelem féregként falja szüntelen. Nedves ruhám hűvös bőrömhöz tapasztotta a higanyujjú jelen. Könnyes szemmel a vízre nézek. Messze sodor megannyi hordalékot… Topogok a partján félszegen, mintha várna rám egy nem kívánt légyott. Nagy sóhajjal beúszom végül s hátra fordulok közepére érve, hagyom, hogy elragadjon az ár. A vihartól vigyen messze a Temze! Ez vagyok én – igazán bátor… Menekülök, elfutok minden elől, hullámokkal vitetem magam hol semmi sem látszik viharfelhőkből. S nem is jutok messzire soha: horgászok állnak két oldalt a parton s horgaik húsomba mélyednek. Visszarántnak, azt se mondva, pardon . Négyen négy irányba cibálnak, miközben én egy ötödik felé úsznék, igen! Már úsznék! …Inkább mégsem. Bensőm a gondolattól is görcsöl, ég… A nagy folyó me...

  Ködök Hídja A bársonyléptű, leples alkony megközelítette London elcsituló, füstöt fúvó városát, és az árnyas sikátoroktól a lusta Temzén át vörös pizsamát húzott rá, mint anya a gyermekre. Ballagott egy ember csendben, jobbján ballagott a víz. Szeme a betonon, két keze zsebében, ökölben, elfelejtette, már hány órája kóborol étlen, mert gyomra kavarog, szájában ül túlvilági íz. Egy hídra vitték léptei. Meglepődött, mert sose látta eddig. Más volt, mint a Tower vagy London híd, gallynak tűnt, mit a reménytelenség habjába merít egy hívogató hatalom test nélküli ködkeze. A részleteket elrejtette előle a hízó alkony. Azt látta csak tisztán, hogy szürke ködbe borul a túlsó fele. A közepén lóg határvonalul egy széllel küszködő, hamuszürke, tépázott zászló. Odabotorkált, megsimította, kezébe vette. Írás volt rajta, titokzatos, kétsoros üzenet: „Ki e hídra lépsz, fontold meg következő léptedet Ködök Hídján, mi múlás-maradás határhelyzete!” Dobbant a szív, gondol...

  Egy virág kérése Azt hittem, a pompázás a legjobb út: színes és illatos legyen a virág, így nem rút, fodros szirmok, csipkés szélű levelek – évek óta hamis hajnalra kelek. Voltam kert és üvegház minden virága. Hol fekete földből, hol homokból szöktem szárba, fákra kúsztam, tóra ültem, buja dzsungelbe merültem, s mindig nagyon lenni akartam valami több, mint a talajon vagy a víztükrön virító egynyári, mi megfagy, ha az első hó lehull. Köntöst öltöttem hát, sokszínűt, súlyosat, hogy aki lát, gyönyörködve közelítsen meg, orra pedig megremeg kelyhem bódító parfümjétől, mi a szirmok közül zubogva dől, de diszkréten eloszlik hamar, s csak az érzi, az érti, aki igazán akar az átlagnál többet, s ő mindent észrevesz a szirmokon, ezer fodrom szemének rokon, hát fejet hajt: Ez aztán a meseszép virág! Valamit elronthattam, mert alig-alig ért a világ. Véletlenül láttalak meg, s először sziromleveleid észre se vettem, csak hogy előtör mellettem a földből egy bájos...

  Boleyn Anna Whiltshire-be a király küldönce levelet visz, melyben áll: egy szív szívet szerelembe temet. Ánizsízű, bódító bókokat kap Anna, de cserébe vissza ledér mosolyt sem adna. Kályhaforróvá fűti Henrik szenvedélyét, hogy leveleit szó nélkül szórják szanaszét, mert sosincsen annál a gyümölcsnél édesebb, amiért ellep, beborít ezer véres seb. Egyezkedik, alkudozik földdel és éggel: házassága semmisség katlanjában ég el, összevész a pápával és nem retteg átkot, csak szüljön neki fiút Anna, az az áldott! Enged a fagy a langyos tavaszi napfénynek, enged Anna az örökös leánykérésnek. Egy házasság születik, egy másik szétfoszlik, s az esküvő napján új vallás születik. Házasság született, majd születik egy gyermek, és születésével halnak meg a remények a király szívében, mert nincs fia még most sem. Utódtalanságtól retteg rettenetesen. Várandós lesz Anna néhány alkalommal még, de magzatait méhében fojtja meg a vég… Csalódik a nagy király, bánatában szétn...

  Viaszba zárt arcok Mennyi sportoló, színész és énekes áll Tusseaud asszony panoptikumában… S filmhősök, uralkodók; mind, ki híres csodálókra tekint viaszba zártan. Ki válogatott? Ki döntötte el, hogy mely embernek van hely, s melyiknek nem jut? Attól féltek talán, a viasz elfogy, s bezárták az írók előtt a kaput? Nem lelem Wilde-ot, Keats-t, se Shakespeare-t sehol, Kingnek, Riordannek, Clare-nek sincs nyoma, Léthé talán már holnap belekarol mindegyikükbe s viszi őket tova. Kacagom borongós gondolataim: nem kell viaszba dermeszteni senkit, hogy átugorjon feledés falain, nem attól lesz dicsőséges vagy elit. Híres se kell legyen. Éljen emberként, s örökös mosolyba ragad majd szája: megőrzünk művészt, tudóst, ifjat és vént, nem viaszba, emlékezetbe zárva. 2024. 08. 29-31.

  A szobor meséje Egy ködös-esős, őszi napon elszabadult egy születésnapi luftballon, s a szél addig cibálta, reptette, míg zsinege egy szoborba gabalyodott a Trafalgár téren, egy szoborba, ki évek óta nem volt ébren, s most felnyitotta merev szemét: Utamba sodródott egy újabb szemét – sóhajtott, majd úgy döntött, könnyít egy kicsit vasból öntött szívén, s mesélni kezdett egy szomorú történetet, kesergett, vele mindez miért történhetett: Régi-régi szép időkben nem voltam még ily erőtlen, mozdulatlanságra kárhoztatott szegény pára. Acéllábam, acélkarom mozgathattam szabadon, barangoltam naphosszat réteken és utakon, s nem tettem ezt hebehurgyán, bármilyen cél nélkül, a Szépséget kerestem, mi soha meg nem vénül. E térről indultam kárminvörös hajnalban, s mentem, mígnem betértem a Nemzeti Galériába. Ezer pompás festményt láttam, ecsettánc vászonba zártan… Színözönnel sziporkáznak, de elég a díszes máznak párszáz év, és megfakul, s a festmény tünékeny sz...

  Üveg mögött Kékes fényben derengő folyosókon járva a tenger ezer színét szemem elé tárja: sok-sok pompás korall kavalkádja irizál, halrajoknak kecses tánca szivárványszín bál, csikóhalak, furcsa rákok, víg macskacápák s lusta teknősök az élet dalát dúdolják. Zöldbe hajló árnyékok között elhaladva esőerdőt látok, mely ősi, vad és buja, az ágak közt kígyók, a vízben fürge gyíkok, madár- s majomfüttytől hangos édenkert-birtok, hol kajmánok és pókok és zúgó rovarhordák nappal s este az élet dalát dúdolják. Bíborszínű, jégcsapos alagúthoz érve a sarki széltől megborzong az ember vére. Jégmező és hűvös víz karnyújtásnyi távra teljes téli pompájában nekem kitárva, és a jégtáblák között pingvinkolóniák kánon-kórusban az élet dalát dúdolják. Mennyi üde szépség ujjnyi üveg mögött! Látom, s el nem érem… E tudat kemény rögöt, súlyos kérdést görget lelkemben nap nap után: a láthatatlan nagy fal állná útját csupán, hogy élmények nagy kelyhéből csitítsam szomjam s ne...

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  A kripta kísértete Árnyas kripta komor mélyén a Pál-katedrális alatt, ott, ahova sosem süt fény, hangok simítják a falat. Halk énekszó, kellemes, lágy, vízcsobogásszerű dallam, puha, mint a friss, vetett ágy, borús szívre édes balzsam. Sápadfehér leány dalol hószínű sírkőre dőlve, dúdol s dereng ott lenn, ahol minden hideg, néma, pőre. Énekéből régmúlt idő emlékei kelnek szárnyra, s bánatos sorsát e bús nő halkan a falnak feltárja: Élt egy fiú és egy leány kinn, a réten, hegyek között. Tanyájuk volt, ott sok bárány, s malom, mit a folyó lökött. Nevetése Hold sugara, hő szerelme napfény heve, szép szeme a csillagokra, s gyémántra hasonlít neve. De egy gonosz égi erő irigyelte tőlem nagyon, hogy forró szívvel szeret ő, s vízbe lökte egy bús napon. Megcsúszott egy kicsiny tócsán, s malomkerék szegte nyakát… Lelkem akkor, mint egy vulkán, könnyet ontott, omlott a gát. Ide hozták kripta-mélybe, hol nincs patak, madár, mező, itt szánták őt ör...

  A strázsa sipkája Fénybe borult a királyi kastély, ünnepet ülnek: bál van és estély. És hogy a vendég mind jól mulasson, árny ne lopózzon végig a hallon, körbe az ajtók és kapuk alján stárzsák állnak az éjjeli gályán. Egyikük, arca maszkja alatt, még elszántabb tüzű buzgósággal ég: felszerelése oly makulátlan, mintha ragyogna csillaggá váltan, mert hivatása élete néki, s mércének a tökéletest érzi. Így lehet aztán, hogy másnap reggel, mikor az ágyból friss fejjel felkel, rémült grimaszra tátja a száját, mert fekete szőrből varrt kucsmáját, azt, ami minden strázsafej éke, nem leli, s tudja mindennek vége. Nézi az ágyon, nézi a földön (várja a rideg és néma börtön…), szekrénybe néz, nem leli ott sem (pánikja fáján sok gyümölcs terem…), nincs nyoma itt bent, nincs nyoma ott kint (életétől keserű búcsút int…) Király elé áll bűnbánó arccal, mint mennyből kivetett, bukott angyal, bűnhődni akar a tömlöc mélyén s csüngni a halál hosszú kötelén. De a kirá...