Vigyen messze a Temze!

 

Vigyen messze a Temze!

Az égen felhők kavarognak,
a zavaros víz dühös tajtékot vet,
nyirkos köd kel, szél foga csattog;
vihar tesz mindjárt próbára életet.

Gyomrom görcsben, de nem ételtől:
félelem féregként falja szüntelen.
Nedves ruhám hűvös bőrömhöz
tapasztotta a higanyujjú jelen.

Könnyes szemmel a vízre nézek.
Messze sodor megannyi hordalékot…
Topogok a partján félszegen,
mintha várna rám egy nem kívánt légyott.

Nagy sóhajjal beúszom végül
s hátra fordulok közepére érve,
hagyom, hogy elragadjon az ár.
A vihartól vigyen messze a Temze!

Ez vagyok én – igazán bátor…
Menekülök, elfutok minden elől,
hullámokkal vitetem magam
hol semmi sem látszik viharfelhőkből.

S nem is jutok messzire soha:
horgászok állnak két oldalt a parton
s horgaik húsomba mélyednek.
Visszarántnak, azt se mondva, pardon.

Négyen négy irányba cibálnak,
miközben én egy ötödik felé úsznék,
igen! Már úsznék! …Inkább mégsem.
Bensőm a gondolattól is görcsöl, ég…

A nagy folyó megvadul. Közel
a vihar és rosszul vagyok a hangjától,
üvöltve tépem a négy damilt:
Vigyen a Temze, hol mennydörgés nem szól!

Hullám kap fel, dühösen vágtáz,
s érzem, a mély felé tartok, süllyedek.
Mielőtt lábam iszaphoz ér,
utat nyitnak az égen a fellegek,

s egy csillag selymes fényű karja
a vad örvény torkába utánam nyúl.
Torpan az idő pillanatra,
és új utat látok a viharon túl.

Megragadom a csillagkezet,
s lassan a folyóból kiemelkedem.
Finom mozdulatokkal szárít,
míg rajta csüng csodát látó kék szemem.

Vége a vésznek – súgja halkan,
s én érzem és tudom, hogy igaza van.
Csónakba ülünk, ő irányt mutat.
Vigyen arra a Temze! – súgom halkan.

2024. 10. 10.