Cserni András szerzői felülete

  Két szonett Bacchushoz I. A bor szonettje Itala a bánatnak a bor, Bacchus? Szőlőszemekből könny csorog hordókba, s jajgat a tő, a megcsonkított korpusz, a tiprástól őt senki meg nem óvja? Vagy örömkönnyeket sírnak a szemek? S boldogságuk bére, hogy kifacsarjuk, kisajtoljuk belőlük? Nem értelek, Bacchus: hogy adják vérük, könnyük, húsuk? Ha a bor lényegét se érthetem meg (áldozat-e, mi gyilkosától remeg, vagy ujjongó hérosz nagy küldetéssel), az ember mikéntjét hogy foghatnám fel? S Olümposzról látszik, sír, örül agyunk? …Onnan mi is csak szőlőszemek vagyunk. II. Az őrület szonettje Alattvalód lettem, látod? Miattad… Ilyen az emberi elme: törékeny; tagadd meg tőle a tudást, s meghasad, mert zseni s őrült közt a határ keskeny. Hát költözz belém, és falj fel egészen, legyek a világ címeres bolondja! Mert csak a bolond szólhat be merészen úgy, hogy haragját magára ne vonja égen-földön lakó nagy hatalmaknak. Vállalom, hogy leköpnek, kigúnyolnak, kés...

  Poszeidon fogata A Föld azúrkék zakója most frissen vasalt, nem fodrozzák morajló hullám-gyűrődések, s pár perce a Nap is a horizotra hasalt. Nyugodalmas álmára készül a Hét Tenger. A pillanatban, mikor a tűzfényű korong aranyszín, szikrázó szegélyt szab a zakóra, csengve szólal meg a Tengerek mélyén egy gong, és mozogni kezd az eddig békés vízfelszín. Csattogó-csipogó kacajokat hoz a szél, táncra perdülnek a hullámok és tajtékok, a látóhatár zakót pompás palástra cserél, kagylókürtök búgnak, nyüzsög a tengeri nép. S érkezik delfinek vonta kagylófogaton, tritónok és hippokamposzok gyűrűjében a szürke szakállú, hínárhajú Poszeidon örvényszínű, évezredes, kutató szemmel. Szétnéz az égen, majd végig a szárazföldön, elmerengve simogatja közben kagylóját… Nincs az otthonnál erősebb, örökebb börtön – súgja a semminek, miközben alámerül. Így bukkan fel alkonyatkor minden nap e fogat, és választ sose, csak kérdést hagy maga után, amint az esti víz aranytálat ...