A százötven éves kurtizán
A százötven éves kurtizán A vándorlegény egy padon talált rá az öregemberre. Nem kérdezte meg, hogy leülhet-e mellé, egyszerűen odatelepedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A vénség futó pillantásra se méltatta. Meredten bámulta szürke tükörképét egy fodrozódó pocsolyában. Ujjait tördelte lassan, mint a sziklát szétmaró idő, egyébként nem mozdult. Pihegő légzése is épp csak hallatszott. Váratlanul szólította meg a legényt: – Tudod, ki vagyok? Az vállat vont: – Kéne? Az öreg nagyot sóhajtott: – Valószínűleg azért nem ismersz rám, mert másik arcomat mutattam neked. Sokan vannak így ezzel. Most ismerősebben festek? Mint a pusztában derengő délibáb körül a forró lég, megrázkódott az öregember látképe, s átalakult. Valamivel fiatalabbá vált, ám sokkal toprongyosabbá, elhanyagoltabbá, sárgás fogai közt sistergő, olcsó cigaretta fityegett. A vándorlegény meglepetten hörgött. – Mi ez a boszorkányság? Az előbb… Idegennek néztem, de maga akaszkodik rám mindig az Oktogonná...