Cserni András szerzői felülete

  Városjáró Zsongó fejjel és könnyű lábakkal vágtam neki a városnak. Onnan indultam, hol harangok nem szólnak, koros apartman-egérlukak komfortos dzsungeléből, ami irodaházakkal határos. Az utcán olcsó reggelik és gyötört éjjelek illata szállt, nyakamban a vérerek magmaként pulzáltak. Velem keresték a helyüket, mert éreztük, nem egészen a miénk ez a kerület. Álmos fejjel és didergő lábakkal mentem beljebb a városba, miközben utam hol erre vitt, hol arra: földtestbe fúrt metróalagutak felett; öreg házakban kergettem a szelet; büszke emléktáblát tucatnyit láttam, tengernyi életet kövült betűkké váltan; s akadtak nagy múzeumok, díszes operaház, omló vakolatú falak előtt lécgerenda-váz, kerítéssel lezárt utca, zsúfolt, tömött terek, embertömeg alatt mind szögletesen kerek, piac, üzlet, étterem, drága márkabolt, súlyos fontokért magának hírnevet rabolt; s megérkeztem végül a Temze partjára, hol Nagy Ben óraszemét enyémbe vájta; poroszkáltam tovább kő és víz közöt...

  A magányos majom balladája Üveg-beton palotában szelet dzsungel pompáz: trópusi fák, esőillat, színes virág vagy száz, egy igazi édenkert. És benne egy szem úrként majom gubbaszt lombos ágon – de cseppet sem önként. Arcára a búskomorság örök vonást vésett: nem tud örülni, hogy kapott ennyi jót és szépet, nem tudja, csak néha-néha dicsérni jó sorsát, mert dúlt szívvel kell rágja a magányosság-torzsát. Minden színes szirom szürke pislogássá fakul, minden illat a kelyhekben marad örök rabul, minden falat keserű lesz s a puha lomb érdes, míg szíve a mellkasában egymagában verdes. Az emberek nem értik, hogy miért búsul magában, gazdag édenkertjében a veszélytől elzártan. Azt gondolják, többre vágyik ételből, italból, kényeztetik hát, míg olybá tűnik, nem lakott jól. De a szegény majom szívét nem tudják etetni, s bánata a lassú halál ígéretét rejti: alig eszik, alig mozog, nem vidítja játék, úgy gubbaszt egy sarokban, mint lassan fogyó árnyék… Az emberek fela...

  Az eltitkolt szerelmek parkja London füstös, lágy ölén árny hajlik egy árnyra: öreg, odvas fa alatt szeretőjét várja. Nem tudhatja titkukat a városból senki; e békés Park utolsó mentsváruk jelenti. Madár se jár erre, ha éjfélt üt az óra, és kámforrá válhat, ki itt járt, virradóra. Nem locsog a Park soha – titkok szelíd őre: óvja mindenki vágyát, legyen hősi, dőre. Mozgalmas a mai éj: három pár is bújik acéllécek tövétől a csónakos tóig. Három pár az három sors hat személyre írva, a Park csendben figyeli – még bírja, még bírja… Az egyik pár titokban kell szeressék egymást, mert napvilágon szülne ég- és földindulást… Mézbe mártott citromhús minden lopott percük s csak a Park kis lugasa lehet közös kertjük. A másikak jóformán egymást nem ismerik: futó románcot rendez a telihold nekik. Vadul vetik magukat a másik karjába, nem törődve azzal, hogy lesz-e folytatása. A harmadik pár sötét lelkű, mint az éjjel: házasságot csúfolva ölelkez...

  Karácsony angyalok nélkül – Harmadik rész: Szenvedésből feloldozva – Ábel hosszasan hallgatott különös megszólalása után. Trisztánra várt, hogy mondjon valamit. A fiatalember azonban úgy tűnt, nem tanúsít iránta túl sok érdeklődést. Elmélyülten nézte a borospoharát, a vörös nedűn táncot lejtő fénypöttyöket, az ital fodrait. A világ megszűnt számára. - Ismered Senecát? – kérdezte Ábel megtörve a csendet. Házigazdája összerezzent. Hát már gondolkodni se hagyják az embert? Micsoda ostoba kérdés az különben is, hogy ismeri-e Senecát? - Ki nem hallott róla? – kérdezte. – Csak tudnám, hogy jön ez ide… - Számos bölcsességet fogalmazott meg, igazán elmés ember volt. Ám nincs talán ennél velősebb és igazabb gondolata: többet szenvedünk képzeletünk rabjaként, mint a valóságban. Trisztán felvonta a szemöldökét. Mit akar ez itt? – dohogott magában. Életmód-tanácsot adni? - Többet szenvedünk képzeletben, mint a valóságban – ismételte meg Ábel. – Érzed, mi ennek a valódi értelme? Sok...

 A százötven éves kurtizán A vándorlegény egy padon talált rá az öregemberre. Nem kérdezte meg, hogy leülhet-e mellé, egyszerűen odatelepedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. A vénség futó pillantásra se méltatta. Meredten bámulta szürke tükörképét egy fodrozódó pocsolyában. Ujjait tördelte lassan, mint a sziklát szétmaró idő, egyébként nem mozdult. Pihegő légzése is épp csak hallatszott. Váratlanul szólította meg a legényt: – Tudod, ki vagyok? Az vállat vont: – Kéne? Az öreg nagyot sóhajtott: – Valószínűleg azért nem ismersz rám, mert másik arcomat mutattam neked. Sokan vannak így ezzel. Most ismerősebben festek? Mint a pusztában derengő délibáb körül a forró lég, megrázkódott az öregember látképe, s átalakult. Valamivel fiatalabbá vált, ám sokkal toprongyosabbá, elhanyagoltabbá, sárgás fogai közt sistergő, olcsó cigaretta fityegett. A vándorlegény meglepetten hörgött. – Mi ez a boszorkányság? Az előbb… Idegennek néztem, de maga akaszkodik rám mindig az Oktogonná...

Három nap a paradicsomban – Első nap: az ébredés – Paul F. Barbeny egyik reggel arra ébredt, hogy egy paradicsomban fekszik. A hideg, nedves termés leve egészen átáztatta  pizsamáját, az egyik mag pedig olyannyira megnyomta oldalát, hogy csupa kék-zöld folt lett. Lókergette-ebugatta – gondolta. Hogy kerültem én ide? Kiváló kérdés volt, merre nem látszott érkezni felelet. Paul azonban nem akarta annyiban hagyni. Racionális ember volt, akit nem lehet csak úgy hipsz-hopsz begyömöszölni egy paradicsomba. Hát hova fajulna így a világ? Gondolatban végigjárta előző napját. Aznap reggel normálisan kelt (az ágyában, nem holmi túlméretezett bogyóban!), szokása szerint fél nyolcra munkahelyére ért, dolgozott délutánig, majd este váltott pár szót feleségével és gyermekeivel, aztán sportot nézett és sört ivott, utána… Megakadt egy pillanatra. Eszébe jutott, hol tért el a hőn szeretett egyformaságtól a tegnap rutinja. A feleségével folytatott beszélgetés nem egészen hétköznapira sikerede...