Cserni András szerzői felülete

  A megkerült korona – Egy történet második része a Farkas Királyságból – Éktelen, dühöngő csaholásra és vonításra ébred. Riadtan nyitja ki a szemét. Csak nem ellenség tört be a barlangjukba, a királyság legmélyére? S akkor meglátja: apja, a fenséges Vadkanveszejtő király fején nem a becses korona, hanem egy lópatkó. Megcsúfoltan, kigúnyolva, a szégyentől félőrülten toporzékol… – Hát eljöttél – zökkentette vissza Bikaölőt a jelenbe egy kimért férfihang. A farkas megfordult. Kecskeszakállas, ősz hajú, szikár ember állt nem messze tőle, kezében lándzsa és egy batyu. – Természetesen – felelte hidegen Bikaölő. – Elvégre azt állítod, nálad van valami, ami az enyém. – Nem minden farkasé volna? – Apám fejéről lopták el. Bizton rám szállt volna a halála után, úgy illő hát, hogy én legyek a következő Farkas Király. A férfi hidegen elmosolyodott. – Kár, hogy az illem nem elég manapság semmihez se – felelte. – Csak a hatalom garantálja a célok elérését. – S mit gondolsz, nem ...

  Az elveszett korona – Egy történet első része a Farkas Királyságból – A Meredély-hegység bükköseit jóformán átláthatatlan sötétségbe burkolta a gyorsan leszállt éjszaka. A sűrű lombkorona útját állta a halovány holdsugárnak, így igen éles szem kellett ahhoz, hogy valaki ne essen-keljen, ha áthalad a fák között. Vagy esetleg varázslatra. A köpönyegbe burkolódzó alak amiatt nem aggódott, hogy ő lát-e. Akadt bőven trükk a tarsolyában. Az sokkal inkább óvatosságra késztette, hogy vajon eléggé az árnyak közé olvad-e, észreveheti-e őt egy éjjel is kiválóan látó állat, mondjuk egy farkas. Ha ugyanis nyomát érik, kellemetlen kérdésekre számíthat, talán szét is marcangolják. Esze ágában se lett volna idejönni, de túl sok választása nem volt. Utasítást kapott olyasvalakitől, aki úr élete felett – pontosabban úrnő. Kérlelhetetlen, hidegszívű és kegyetlen úrnő. Számos dolgot lovasított meg évszázados élete során, s az Avilág legügyesebb tolvajaként tartották számon. Mikor azonban arra kapot...

  Nürnbergi útinapló Tizedik rész: Művészeti időutazás Az utolsó teljes napunkon se kell sietni reggel. Bár tudjuk, az ekkorra tervezett Germán Nemzeti Múzeum hatalmas, gyűjteménye pedig gazadag, csak tízkor nyit és alig negyedórára található tőlünk. Kényelmesen megreggelizünk (ezúttal rántottát készítek, hogy fogyjon a tojás, és Boti tanácsára nem olajon, hanem vajon sütöm; sokkal jobb így, valóban más ízt ad neki, ahogy útitársam állította), majd a Google Térkép útmutatását követve elsétálunk a múzeumhoz. Az épület modern, nem hasonlít a Szépművészeti Múzeum vagy a British Museum történelmes idéző, klasszicista szépségű csodájához. Gigantikus méretei azonban impozánsok. Sejtjük már, amikor „hatalmas” gyűjteményről olvastunk, az nem átlagos hatalmasságot takart. Ez a hely akkora, mint a londoni kétharmada. Még biztosabbak leszünk benne, hogy az egész napot itt töltjük, mikor vetünk egy pillantást a térképre. Három szinten terpeszkedik a kiállítás, mely Németország számtalan m...

  A második kendergócpusztai közjáték A zártosztály vagányai A Ráctótkörtési Speciális Bűnözői Elmegyógyintézet harmadik emeletének C szárnyának celláiból halk blugy-blugy-blugyok szűrődtek ki. Ez igencsak meglepte Teperős Lacit, aki tizenkét éve volt az intézet lakója. Naponta kétszer (nevéhez híven), azaz bekerülése óta 8766 alkalommal végigmasírozott a teljes épületen pincétől padlásig, ám egyszer se hallott ilyesféle hangokat. Lehet, kezdek megbolondulni? – gondolta. Logikusnak tűnt, elégre elmegyógyintézetbe zárták. Kényszere és kíváncsisága eposzi küzdelmet vívtak. Nem akarta megszakítani útját, hisz bármilyen szélsebesen teper, nem ér az étkezőbe vacsorára, ha sokat vacakol itt, akkor pedig lemarad a dejós tésztáról, ami messze a legjobb étel a hónapban. Ugyanakkor egyre jobban fúrta oldalát a tudni vágyás: ugyan mik adják ki ezt a hangot? Gyorsan körülnézett, s mikor látta, nincs a közelben a rettegett Kakadu, se a Szőke Amazon, a legvérmesebb ápolók, halk füttyszóva...

  Az első kendergócpusztai közjáték Mesedélután – Sokadszorra is mondom, nem örülök ennek az egésznek – mondta sokadszorra a Pontyfejű Kisfiú. – Sokadszorra is felelek, mi sem – felelte sokadszorra Matyi, a hatezer amperes pszichopata. Nevezettek, valamint az eddig nem nevezett, de jelen sorban megnevezett Konstancia és Kenderes Józsi egy náddal és gyékénnyel övezett holtág mellett álló kalyibában ücsörögtek. E tákolmány a Pontyfejű Kisfiú otthona volt, aki olyannyira megdöbbent, mikor pár órája betoppant hozzá a három holtfáradt utazó, hogy csak pislogott, mint hal a szatyorban, s ehhez nejlonzacskóra se volt szüksége. – Nem értem pontosan, mit vártok tőlem – nézett rájuk szúrósan, mire Kenderes Józsi fájdalmasan feljajdult. – Ez fájt! Mintha tüske lenne… És nem jóféle kajszos karcibarack… izé, karcos kajszibarack. – Rövidtávon menedéket kérünk tőled – vette vissza a szót a hatezer amperes pszichopata. – A kunyhódat csak az találja meg, aki ismeri az apád bátyjának az...

  Nürnbergi útinapló Hatodik rész: A sötét múlt árnyéka A Zeppelinfeld meglátogatását opcionális programként vettük lajstromba az út tervezésénél, tekintve, hogy (az állatkertet nem számítva) ez az egy látnivaló van járótávolságnál messzebb a szállásunktól. Az idő kevés, három teljes napba nem fér bele mindent, kettőt az utazás visz el. Így abban maradtunk Botival, akkor tekintjük meg, ha az állatkertben a vártnál hamarabb végzünk. Ez bekövetkezik: épp csak három óra, mikor kilépünk a kapun. Bőségesen belefér ez a kitérő. A fáradhatatlan MapGuy buzgón nézi a Goggle Térképet, odajutási opciókat. Egy HÉV-szerű vonat visz ahhoz a külvárosi részhez, ahol e látnivaló található. Szerencsére a megváltott napijegyünk erre is érvényes, nem kell újat venni. Felülünk az erdei villamosra, majd a városközpont előtt valamivel szállunk le, s keressük a vonatot. A vártnál kalandosabbra sikerül az átszállás. Odáig nincs gond, hogy észrevegyük a vonatállomást; pont szemben van a villamoséval...

Nürnbergi útinapló Negyedik rész: A Delfin-lagúnától a pózoló hópárducig A fejünk fölött lévő hangszórók hangos zenébe kezdenek. A medencekomplexum közepén lévő szigeten megjelenik két gondozó. Kinyílik egy kapu. Szívem a torkomban dobog az izgalomtól. Ujjam megfeszül a fényképezőgép kioldógombján. Mindjárt felbukkannak! Már látom, ahogy fodrozódik a víz, s egyszercsak előugrik egy… fóka? Döbbenet és kisebbfajta csalódottság lesz úrrá rajtam. Nem értem a helyzetet. Zavartan nézem meg újra a térkép tájékoztatóját. Minden nap 11:00, delfinshow. Márpedig a vízben nem palackorrúak parádéznak, hanem kaliforniai oroszlánfókák. Kétségtelenül bájos és ügyes állatok, de nem miattuk utaztam 7,5 órát Nürnbergbe. A keserűség egy pillanatra maga alá terít, nem igazán tudok örülni az állatkertekben kifejezetten gyakori (és egyébként nagyon ügyes trükköket bemutató) fókáknak. Azért készítek róluk pár fényképet és videót, miközben lassan belenyugszom, valamit félreértettem, s én bizony delfineket...