Az első kendergócpusztai közjáték

 

Az első kendergócpusztai közjáték
Mesedélután

– Sokadszorra is mondom, nem örülök ennek az egésznek – mondta sokadszorra a Pontyfejű Kisfiú.

– Sokadszorra is felelek, mi sem – felelte sokadszorra Matyi, a hatezer amperes pszichopata.

Nevezettek, valamint az eddig nem nevezett, de jelen sorban megnevezett Konstancia és Kenderes Józsi egy náddal és gyékénnyel övezett holtág mellett álló kalyibában ücsörögtek. E tákolmány a Pontyfejű Kisfiú otthona volt, aki olyannyira megdöbbent, mikor pár órája betoppant hozzá a három holtfáradt utazó, hogy csak pislogott, mint hal a szatyorban, s ehhez nejlonzacskóra se volt szüksége.

– Nem értem pontosan, mit vártok tőlem – nézett rájuk szúrósan, mire Kenderes Józsi fájdalmasan feljajdult.

– Ez fájt! Mintha tüske lenne… És nem jóféle kajszos karcibarack… izé, karcos kajszibarack.

– Rövidtávon menedéket kérünk tőled – vette vissza a szót a hatezer amperes pszichopata. – A kunyhódat csak az találja meg, aki ismeri az apád bátyjának az exnejének a kutyájának a kozmetikusának a villanyszerelőjét, vagyis engem. És mivel én is alig ismerem magam, nemhogy ellenségünk, az Ablaki Ábraember, itt nem akadhat nyomunkra.

– A nyomotokra talán nem, de rátok igen. Nem akarom összeakasztani vele a bajszomat. Múltkor is tiszta seb lett, aztán meg a posványos víz miatt koszos.

– Kérlek! – vágott közbe Konstancia. – Nincs ennél biztonságosabb hely jelenleg. Meg kell lapulnunk, s ellenállást szerveznünk, mielőtt véghezviszi a tervét.

– Próbálta már sokszor. Sosem bírta elvinni a véghez. Mindig kicsit a „The End” felirat előtt összeroskadt. Persze, ha azóta elment terembe edzeni…

– Szerzett támogatókat – vette át a szót Matyi. – Wannabe-lényeket. Együtt már elég erősek, elbírnak bármilyen tervet. Kivéve, ha kiderítjük a gyenge pontyukat… izé, pont lyukat… vagyis pontjukat.

– Kezdem érteni, mire megy ki a játék – vált olyan szúróssá a Pontyfejű Kisfiú szeme, hogy Kenderes Józsi ismét feljajdult fájdalmában. – Nem csak a menedékem kell, hanem a tudásom is?

– Nem arra kérünk, hogy harcolj ellene – emelte ki Konstancia, s közben magában káromkodott, mert nehezebb volt az emelés, mint sejtette, s meghúzta a derekát. – Csupán pár napra meghúzzuk itt magunk, s addig mondj el nekünk mindent, amit tudsz róla. Te vagy a Pontyfejű Kisfiú, minden gyenge pontyot… pontot ismersz. Áruld el az Ábraemberét, s utána békén hagyunk!

– Lehetne inkább békán? Szeretek békaháton közlekedni.

– Elintézem – biccentett Kenderes Józsi. – Keresek egyet, elkábítom kenderfüsttel és idehozom.

Amíg Józsi megjárta az utat, a többiek szusszanhattak egyet (Kenderes ezt korábban megtette, mert a sok marihuánától elkábult s azóta hortyogott, hogy elmenekültek az Ábraember elől). Konstancia leginkább a macskáira gondolt. A gaz ellenség őket is a Bűnözői Elmegyógyintézetbe zárta. A négylábúi miatt nem aggódott, azon szerencsétlen ápoló miatt ellenben, aki neadjisten alutasakost mer nekik adni, mikor szemük csillogásából látszik, hogy száraztápra vágynak, annál inkább. Matyi gondolatai a menekülésük, a holtág menti mocsárban való félnapos bolyongásuk és a következő lépések körül forogtak – kicsit nagy ívben, s majdnem leverték a Pontyfejű Kisfiú planktonostál-készletét, amiért újabb szúrós pillantást kaptak. Nevezett szúrós tekintetű lény pedig igyekezett kitisztítani tüdejéből a bódító kenderfüstöt, hogy összeszedettebben tudja megtartani a mesedélutánt, mint ahogy a történet eddig folyt (mely ténynek oka csak egyfelől a kanyargós holtág, nagyobbrészt a kis légtérben felgyűlt nagy mennyiségű kenderfüst volt a ludas).

Kenderes Józsi visszatért, meghozta a békát. A Pontyfejű Kisfiú elégedetten tette maga alá a kába kétéltűt, megköszörülte torkát egy csikorgó köszörűvel, majd mesélni kezdett:

– A titokzatos lények nagyon régen jöttek létre, jómagamat is beleértve. Ahogyan megragadunk a népemlékezetben, olyan formában maradunk, nem változunk. Mindannyiunknak vannak képességei, egyedi neve, illetve gyenge pontya… pontja. Az Ablaki Ábraember sokáig kilógott a sorból. A titokzatos lény státuszt nagyon későn nyerte el, nem is élhetett volna addig. Nagyon síkos volt, így nem tapadt meg a népemlékezetben többszáz évig. Hogy túléljen, másokon élősködött. Árnyékként követett mindenféle lényt, elszívta az erejüket, elhalványította, megfakította őket. Ugyanis ez az ő képessége: mindenfélét el tud lopni, magába tud szívni, mint egy fekete lyuk. Ennek oka, hogy ő maga üres, semmi, nulla. Másokból kell építkeznie, ha élni akar. A Ráctótkörtési Speciális Bűnözői Elmegyógyintézet is ezt szolgálja. Ott tartja a titokzatos lényeket, különös képességű embereket és másokat, hogy az erejükből csemegézhessen.

– Ez mekkora svihák! – fortyant fel Konstancia. – Még gonosz tervet is lopnia kellett. Lekoppintotta A rémkoppantókat!

– Mondom, hogy magában üres.  S épp ez a gyenge pontja: ha elvesztek tőle, mellőle, belőle mindent, amit eddig szerzett, legyengül és árnyéka lesz korábbi önmagának. Ez az egyetlen lehetőségetek. Így győzhetitek le.

– S ezt hogyan csináljuk? – vakarta meg a fejét Kenderes Józsi. – Nem vagyok valami ügyes tolvaj.

– Egyedül nem is lenne esélyetek – ingatta pontyfejét a Pontyfejű Kisfiú. – Szükségetek lesz más titokzatos lények segítségére. Illetve meg kell semmisítenetek a fő energiaforrását, az elmegyógyintézetet. Onnan származik, ott született évszázadokkal ezelőtt az egyik ablakpárkányra vetülő árnyékból. Ha az a hely megsemmisül, jelentősen meggyengül. Akkor talán lesz esélyetek győzni.

– Talán? – vonta fel a szemöldökét a hatezer amperes pszichopata.

– Semmi se biztos, csak a halál meg az adók – vont vállat a Pontyfejű, majd az ajtó felé intett. – Vége a mesedélutánnak. Megtettem, amit kértetek. Ha komolyan gondoljátok ezt a merész tervet, ideje indulnotok. Estére visszatérhettek, elrejtőzhettek itt, bár a környék tömegközlekedése kritikán aluli. Múltkor is húsz percet vártam a csatlakozásra a Zsombék köznél, mire jött az a nyavalyás távolsági harcsa.

– Köszönjük a segítséget – biccentett mindnyájuk nevében Konstancia, majd két társához fordult. – Mi akkor a haditerv?

– Először szövetségesek kellenek – mondta Matyi, a hatezer amperes pszichopata. – Elmegyünk az ország minden szegletébe, és harcba hívjuk a titokzatos lényeket. Amikor elegen leszünk, megostromoljuk az elmegyógyintézetet, kiszabadítjuk a foglyokat, majd leszámolunk az Ábraemberrel. Hatmilliótól egészen mínusz huszonnyolcmilliárdig. Tizedestörteket is beleértve két tizedesjegyig.

– És felszabadítjuk Kendergócpusztát – tette hozzá Kenderes Józsi. – Nem hagyhatom a markában a falumat… meg azt a rengeteg kendert…

A három hős elköszönt a Pontyfejű Kisfiútól (aki nagyon örült, hogy végre békán hagyják), s elindultak titokzatos, kalandos, veszélyes, (remélhetőleg) vicces és ki-tudja-még-milyen útjukra (én persze tudom, de egy darabig még titokban tartom, mert kevés olvasó díjazza a spoilert, mégha ilyen komolytalan történetre vonatkozik is, mint ez).