Nürnbergi útinapló 4.

Nürnbergi útinapló
Negyedik rész: A Delfin-lagúnától a pózoló hópárducig

A fejünk fölött lévő hangszórók hangos zenébe kezdenek. A medencekomplexum közepén lévő szigeten megjelenik két gondozó. Kinyílik egy kapu. Szívem a torkomban dobog az izgalomtól. Ujjam megfeszül a fényképezőgép kioldógombján. Mindjárt felbukkannak! Már látom, ahogy fodrozódik a víz, s egyszercsak előugrik egy… fóka?

Döbbenet és kisebbfajta csalódottság lesz úrrá rajtam. Nem értem a helyzetet. Zavartan nézem meg újra a térkép tájékoztatóját. Minden nap 11:00, delfinshow. Márpedig a vízben nem palackorrúak parádéznak, hanem kaliforniai oroszlánfókák. Kétségtelenül bájos és ügyes állatok, de nem miattuk utaztam 7,5 órát Nürnbergbe. A keserűség egy pillanatra maga alá terít, nem igazán tudok örülni az állatkertekben kifejezetten gyakori (és egyébként nagyon ügyes trükköket bemutató) fókáknak. Azért készítek róluk pár fényképet és videót, miközben lassan belenyugszom, valamit félreértettem, s én bizony delfineket itt nem fogok ma látni.

Aggodalmam alaptalannak bizonyul. Öt-hat percnyi ugrándozás és labdakergetés után a fókák visszaúsznak oda, ahonnan jöttek, elhallgat a zene, s a gondozók egyike kezd beszélni. Német szavaiból egy mukkot sem értek, de kezdek reménykedni, hogy a fókák csak amolyan felvezetőként, invocatióként szolgáltak a fő attrakcióhoz.

Úgy tűnik, valóban ez a helyzet: kinyílik egy másik víz alatti kapu, s hét palackorrú delfin sorjázik ki egymás után. Rögvest a levegőbe ugranak, körbe-körbe úsznak; játékosak, elevenek. Időnként a gondozókhoz úsznak, fejüket a partra teszik, szájukat halért tátják. Kapnak bőven, bár néha csupán konkrét feladat teljesítését követően. Labdákkal trükköznek, karikákat szednek össze, alakzatban ugranak ki, pózolnak a közönségnek. A legelevenebb állatkerti állatok, akiket valaha láttam.

Sűrűn kattogtatom a gépet, több videót is rögzítek. Endorfin és adrenalin önti el vérereimet, átszellemülten igyekszem a delfinek minden mozdulatát agyamba vésni, illetve szépen megörökíteni. Hiába a digitális világ, nincs időm rögvest ellenőrizni, mi sikerült jól, legfeljebb futó pillantást vetek az elkészült képre, mert minden másodpercben történik valami. Oly gyorsak az ugrások, oly szédületes sebességgel úsznak ide-oda, hogy már azelőtt kattintani kell, hogy az agyam felfogná, mit látok. Megtanulok hát olvasni a jelekből: ha a víz emerre fodrozódik, ugrani fognak, ha árnyékuk amarra suhan, portréhoz fognak beállni. Azt hinné az ember, ily koncentrált figyelem mellett nem lehet az élményt megélni, de pont ez adja a sava-borsát, emiatt ragad meg minden mozzanat kristálytisztán.

A show jóval hosszabb, mint vártam, s igen tartalmas. Külön értékelem, hogy többnyire a delfinek természetes viselkedésmintázatait, mozgáskultúráját modelleztetik a feladatokkal a gondozók. A műsor végén integetve búcsúznak az uszonyosok, majd visszaúsznak a Delfin-lagúnából beltéri akváriumkomplexumukba.

Nem vagyunk restek mi sem: megyünk utánuk. Persze nem a vízben, ahhoz azért túl hideg van. Megkerüljük az impozáns épületet, melynek oldalát ismeretterjesztő plakátok borítják, s némi keresgélés után rábukkanunk a bejáratra. Egyetlen helyiségből áll a látogatható része, az viszont gigászi. Két oldalán két óriási üvegfal, egyik a manátuszok, másik a delfinek lakóhelyére enged rálátást. Előbbiek messze úsznak, bujkálnak, így velük kevésbé törődöm, inkább a nap sztárjait, a palackorrúakat közelítem meg. Valamivel lassabban és nyugodtabban, mint odakint, de továbbra is energikusan úszkálnak. Bőséges képgyűjteményemet pár „víz alatti” felvétellel teszem teljessé. Hosszabban időzöm el itt, mint általában egy-egy kifutó, akvárium előtt. Ez számomra történelmi pillanat, először látok delfint, vagy egyáltalán bármilyen cetet élőben, s úgy sejtem, jó darabig utoljára. Meg kell adni a helyzetnek a tiszteletet.

Mikor kigyönyörködöm magam bennük, biccentek Botinak, s indulunk tovább – ideje, mert lassan dél, s még a létesítmény felét se jártuk be. Pedig tervben van mára a Zeppelinfield is, igaz, opcionálisan. Jelen pillanatban kötve hiszem, hogy bele fog férni.

– Azt hiszem, ma új állatot vettem fel a kedvenceim listájára – mondom, miközben az állatkerti kisvasút mellett haladunk az úton. – A delfinek élőben még csodálatosabbak, mint gondoltam!

– Egyetértek, nekem is nagyon tetszettek. Imádnivalóak – bólogat útitársam.

Következő állomásunk az aprócska Sivatag Háza. Ez is azon több állatkert által alkalmazott elgondolás szellemiségét követi, miszerint egyes fajokat hozzunk a lehető legközelebb a látogatókhoz. Az itt tartott színpompás madarak, fürge agámák, de még a ganajtúró bogarak sincsenek üveg vagy rács mögött; csupán egy fakorlát választja el a csak nekik fenntartott területet a látogatói ösvénytól.

Ezután két ritkaság kerül szemünk elé: a kritikusan veszélyeztetett mendeszantilop (addax), valamint a sérülékeny státuszú afrikai vadszamár. Mindkét faj egyedei igen fotogének, készítünk velük „közös képeket”, amin az ifjabb egyedek is tiszteletüket teszik.

 Az út egyik oldalán két mesterséges tó, a másikon a kisvasút s mögötte kifutók. Látunk egy nagy csapat chilei flamingót, mandzsu darvakat, pettyes és pézsmaszarvasokat, gólyákat. Az egyik tó nincs kifutóvá alakítva, élővilága „félvad”, szabad akaratukból költöznek oda. A térkép szerint jégmadár is fészkel a lombok közt, de sajnos őket nem látjuk.

Őket az afrikai patások követik, akik közül a legnagyobb szenzációt számomra a fenséges kafferbivalyok jelentik. Fogságban ritkán tartott faj, nem tudom hirtelen felidézni, láttam-e már korábban. Az itteni példányok páratlanok. Gyönyörű, méretes tülkük, izmos testük, fényes szőrük párját ritkító. Csodaszép állatok.

A tanyasi résznél állunk meg ebédelni és fényképezőgépet tölteni. Szerencsére lassan merül, talán kibírná az egész napot, de jobb az óvatosság. A powerbankkel teljesen feltöltöm, míg elköltjük péksütemény-ebédünket s a további utat tervezzük. Komoly megbeszélés ez, mint a hadi stratégia. Az ösvények össze-vissza kígyóznak, nem mindegy, mit milyen sorrendben veszünk szemügyre. Idő- és energiatakarékosak igyekszünk lenni.

A tevéket és néhány antilopot az indiai rinocérosz követi. Őkelme a vízben hűsöl, csak a feje búbja s egy szem orrszarva kandikál ki – egyedi fotótéma, csakúgy, mint a szabadon szaladgáló, pufók ürgék. Bőszen kattog a fényképezőgép.

Ezután hóbaglyokba botlunk, melyek szintén nem bánják, hogy modellt állhatnak, sőt! Az egyikük olyan közel jön a ketrecrácsokhoz, hogy megkérem Botit, örökítsen meg vele. Én és Hedvig farkasszemet nézünk, s azon tűnődünk, hol keverte el a Roxfortból jött levelemet.

Patások újabb sora következik: takinok (nagyon ritka, a Himalájában honos szarvasmarhaféle, mely úgy néz ki, mint egy zerge és egy tehén keveréke óriási orral), indiai antilopok, kolosszális vízibivalyok, s európai bölények. Boti ekkor tudja meg általam, hogy kétféle bölény létezik: amerikai s európai. Mindkettő közel került a kihaláshoz a történelem egy pontján, sőt, a magyarországi európaibölény-alfaj, a kárpáti oda is veszett. Az amerikai bölény a Yellowsotne Nemzeti Parknak, az európai a lengyel Bialowieza Rezervátumnak hála menekült meg – vad bölény ma a vén kontinensen csak ott látható, másutt nem.

Újabb, mindkettőnk számára szenzációs élménybe botlunk: a Nürnbergi Állatkert hópárducát nehéz megtalálni, mivel férőhelye gazdagon növényesített, de Boti fürkész tekintete elől nem tud elrejtőzni (el is keresztelem a nap végére Sasszemnek). A pompás nagymacska komótosan sétál végig hosszú, dimbes-dombos kifutóján, majd (mintegy megérezve, hogy jelenése van) úgy fekszik le, hogy kiváló portrékat tudok lőni róla. Hol felém néz, hol oldalra, még ásít is egyet, megmutatja tépőfogait. Nem győzök ámulni. A nap egyre jobban alakul. Bízom benne, végig kitart ez a szerencse. Ennek reményében indulok tovább, miután a Mount Everest uráról is kellő mennyiségű fénykép született.