A százötven éves kurtizán

 A százötven éves kurtizán

A vándorlegény egy padon talált rá az öregemberre. Nem kérdezte meg, hogy leülhet-e mellé, egyszerűen odatelepedett, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

A vénség futó pillantásra se méltatta. Meredten bámulta szürke tükörképét egy fodrozódó pocsolyában. Ujjait tördelte lassan, mint a sziklát szétmaró idő, egyébként nem mozdult. Pihegő légzése is épp csak hallatszott.

Váratlanul szólította meg a legényt:

– Tudod, ki vagyok?

Az vállat vont:

– Kéne?

Az öreg nagyot sóhajtott:

– Valószínűleg azért nem ismersz rám, mert másik arcomat mutattam neked. Sokan vannak így ezzel. Most ismerősebben festek?

Mint a pusztában derengő délibáb körül a forró lég, megrázkódott az öregember látképe, s átalakult. Valamivel fiatalabbá vált, ám sokkal toprongyosabbá, elhanyagoltabbá, sárgás fogai közt sistergő, olcsó cigaretta fityegett. A vándorlegény meglepetten hörgött.

– Mi ez a boszorkányság? Az előbb… Idegennek néztem, de maga akaszkodik rám mindig az Oktogonnál!

– Én volnék? – mormogta borízű hangon a rejtelmes alak. – Vagy csak egy névtelen valaki, egy ember a sok közül, akivel azonosítasz engem?

A fiatalember tátogott. Sok furcsaságot látott, de ez határozottan új volt. Sejtette, kicsoda-micsoda lehet beszélgetőtársa. De hát az azért mégiscsak nonszensz…

– Mit kívánsz tőlem? – kérdezte óvatosan a legény.

– Tudod, hosszú, hosszú ideje élek már – sóhajtott az öreg, miközben visszatért korábbi formájába. – Láttam számos embert, jelentékteleneket és óriásokat felragyogni és lehanyatlani. Láttam sikereket és kudarcokat. Szerelmeket és háborúkat. Életet és halált. De engem senki se látott igazán. Mindenki másnak, máshogy. Az egyik szerető, kedves feleségnek, a másik a hidegszívű és még hidegebb kaszájú halálnak, sikátorok fiának vagy hízott nyárspolgárnak. Minden voltam már, ugyanakkor semmi se. Annyi az arcom, hogy félek, kezdem elveszteni az igazit. Látod? Ez vagyok most: valaha délceg tartásomból púpos hát, meseszép arcomból ráncok erdeje, erős karomból remegő csont és bőr lett; szemem megfakult, hajam csimbókokban lóg, ruhám kopott, foltos. Mindenemet adtam az embereimért, s ez kiszívta erőmet. Örökké fiatalon, boldogan akartam tartani őket, s ez a szépségembe került. Én nem éltem. De ők helyettem s bennem igen. Ez talán kárpótol azért, hogy ilyenné váltam… Mert ez az igazi arcom, tudod? Kíváncsi voltam, rám ismerne-e valaki, vagy mindenki számára csak az az arcom mond valamit, amelyikkel találkozott. De most, hogy végre valaki látott… Úgy érzem, picit végre éltem.

A fiatalemberben gúny és harag lobbant. Nem értett egyet az öreg eszmefuttatásával.

– Tényleg azt hitted, ez az igazi arcod? – vágta hozzá keményen. – A hős mártír, aki életét adja a lakóiért? Melyik emberekhez vagy hát hű, kiket szeretsz? Azokat, kik először jöttek, felépítték az alapokat? Azokat, akik utánuk érkeztek? A hódítókat, vagy a békés idegeneket? Változtak, cserélődtek a benned élők, néped mindig más volt. Nem védted meg egyiket se, csak lested az épp ott-tartózkodók kívánságait. Kiszolgáltad magyar, török, osztrák, német igényeit, kik úgy jártak benned ki-be, mint aranyifjak a bordélyházba. Igen… Pontosan olyan vagy te is! Nem hős. Nem matuzsálem. Hanem egy utcasarkon álló, bájait bárkinek átadó kurtizán. Egy százötven éves kurtizán.

Az alak megremegett. Arcára döbbenet ült, szemébe a szégyen könnyei tódultak. De nem ellenkezett. Nem védekezett. Mert érezte, a fiatalembernek igaza van.

– Hát minden hiábavaló volt? – suttogta megtörten. Alakja ismét megváltozott, ahogy hangja is: immár egy lenge, kirívó öltözékű, erősen kifestett nő ült a padon. – Jónak hittem magam, emberek oltalmazójának. De csupán megalkuvó kéjnő voltam végig a száz maszk alatt, mindenféle vágyak és igények kiszolgálója. Hogy nevem fennmaradjon, nem álltam következetesen senki mellé, mindig annak ugráltam és úgy, aki és ahogy fütyült. S biztos az is, nem tudok megváltozni. Túl hosszú ideje vagyok, aki vagyok. Önmagát senki se tagadhatja meg… Mit várok így a jövőtől? Van-e jövőm egyáltalán?

A fiatalember megsajnálta. Nem akart a lelkébe gázolni, csupán az igazságot feltárni neki. De az igazsághoz még tartozik egy részlet.

Magához vonta a szipogó alakot és a fülébe súgta:

– Minden kurtizánnak van jövője. Fényes jövője: elvégre az éjszakai égen ott világítanak a csillagok.