A piros pöttyös sütisdoboz 2.

 A piros pöttyös sütisdoboz (folytatás)

Nem nyúltak semmihez a konyhában. Szilárd is igyekezett minél kisebb kárt tenni a számára láthatatlan nyomokban, miközben árgus szemmel kereste azokat, melyek mesélnek.

– Ezek a sütisdobozok nem így álltak tegnap – állapította meg. Róza kérdőn nézett rá. – A piros pöttyöst tettük alulra, arra került a hatszögletű, majd az áttetsző a sóssal, elé a sárga, rajta pedig az az ocsmány olajzöld. Szépen, rendben. Most pedig… Tiszta káosz! Úgy vannak egymásra hányva, mintha egy várromot imitálnának. Egyik sincs az eredeti helyén. Ezt valaki megpiszkálta az éjjel.

– Nem lehet, hogy Kata volt? – vetette fel Róza. – Láthatóan járt itt éjjel, hiszen… itt találtam rá. Talán venni akart egy sütit, mikor elkapta a szívroham, és…

– Lehetséges. Abszolút lehetséges. Ám ez heves zajjal járt volna, amit biztosan meghallott volna a nappaliban alvó Kármen. S emlékezz: nem hallott csörömpölést. Ezt valaki megpiszkálta és így hagyta, valószínűleg, amíg mindenki zuhanyozott, lefekvéshez készülődött, s nem kelt ezzel feltűnést.

– És akkor azt mondod… hogy…?

– Pillanat. Még nem mondok semmit. Előbb meggyőződöm a tényekről.

Lehajolt Katához, s megszagolta az ajkát. Hümmögött, majd átlépett rajta, s gumikesztyűs kezével óvatosan a sütisdobozok közé túrt.

– Tudod, hogy a memóriám csalhatatlan – magyarázta közben. – Nem csak azt jegyeztem meg, hogy álltak a dobozok, amiket mellesleg én hordtam ide, hanem arra is, melyikbe mit pakoltunk. A muffin a hatszögletűbe, a linzer a piros pöttyösbe, a sós az áttetszőbe, a gyömbéres keksz a sárgába, a piskótatekercs a zöldbe. S mind jól tudjuk, melyik volt ezek közül Kata kedvence.

– A legényfogó linzer. Nagyanyja receptje szerint.

– Pontosan! – vette kézbe Szilárd a piros pöttyös sütisdobozt. Felnyitotta, kivett egy ribizlilekvárral töltött süteményt, s megszagolta azt is. Különös fintor ült arcára. – Tudtommal a legényfogóba nem tesznek mandulát. Ismerek azonban valamit, ami mandulaillatú és fulladást okoz. A ciánkáli.

– Úgy érted…? – nyelt nagyot az írónő. Szilárd bólintott.

– Katát megmérgezték.

***

Jobbnak látták egyelőre, ha nem kavarják fel az eleve zaklatott hangulatot, s csak akkor mondanak a többieknek bármit, ha több bizonyíték lesz a kezükben.

– Te kire gyanakszol? – kérdezte Róza.

– Mindenképp olyasvalaki, aki profitál a halálából – mondta Szilárd. Az írónő keserűen felnevetett.

– Ezzel nem szűkítetted a kört. Nem hallottad, mikor mondta, hogy végrendeletet készíttetett a minap? Minden barátjának, minden ittlévőnek csinos összeget szánt halála esetén. Nem biztos persze, hogy érdemes ezért ölni…

– Nincs az a kis összeg, amiért ne érné meg ölni. Csupán eléggé rászoruló és elszánt gazfickó kell hozzá. De erről valóban nem tudtam. Ezesetben másképp kell szűkíteni a gyanúsítottak körét.

Állát vakargatva szemlélte a tetthelyszínt. Mindent pontosan úgy rendezett vissza, ahogy találták. Olyan jeleket keresett, melyek egyes emberekre utalhatnak. Személyiségek kézjegyeit.

– Mi az első gondolatod, mikor ránézel erre a dobozkupacra? – kérdezte Rózát. Az írónő szinte azonnal felelt:

– Ez egy hanyag, figyelmetlen ember műve.

– Valóban ilyen látszatot kelt. És akad is itt valaki, akire illik ez a leírás.

– Miklós? – lepődött meg. – De hát ő a légynek se tudna ártani!

– Maradjunk annyiban, hogy őt inkább Kata ismeri, mintsem mi. Amit viszont azonnal észrevesz rajta bárki, hogy igencsak szórakozott. Egy pénzszűkében lévő, tettei következményét teljes egészében felmérni képtelen ember épp így hagyná a helyszínt maga mögött.

– Az esküvő! – nyelt nagyot Róza. – Említette, hogy pénzszűkében vannak. És Lilla láthatóan nagyon rágja a fülét emiatt…

– Milyen igaz. Kérdés, hogy a rájuk szálló összeg segítené-e céljaikat annyira, hogy Miklós öljön szerelméért... Egy dolog azonban fenemód zavar. A morzsák.

– A morzsák? De hát… nincsenek itt morzsák…

– Épp ez az! Épp ez aggaszt, Róza. Az egyetlen dolog, ami nem illik a képbe, a morzsák tökéletes hiánya. De talán… én láttam eddig hibás nézőpontból az eseményeket.

Töprengő arca arról árulkodott, egy elmélet bontakozik ki fejében. Rövidesen csettintett egyet, s kiviharzott a konyhából.

– Küldj mindenkit a nappaliba! – szólt hátra a válla fölött. – Elintézek egy hívást, hogy meggyőződjek valamiről, de azt hiszem, tudom, mi történt.

***

Huszonnégy órán belül harmadszor gyűlt össze a vendégsereg a magboldogult Bécsy Kata nappalijában. A feszültség ezúttal tapintható volt. Szilárd válaszokat ígért, de egyelőre sehol se volt.

Nagy sokára megjelent.

– Elnézést! – szabadkozott. – Kicsit hosszabbra nyúlt a beszélgetés, mint hittem. De megerősítették az elméletemet. Immár tudom, ki a felelős Kata haláláért.

– Tehát megölték? – nyelt nagyot Áron.

– Igen. Valaki ciánkálit csepegtetett a legényfogó linzerekre, melyek jól tudjuk, Kata kedvencei voltak.

– Te jó ég! – nyögött fel Miklós. – De hiszen azt bárki megehette volna!

– Pontosan – mondta Szilárd. – Ami nagyfokú nemtörődömség a gyilkos részéről. Ugyanígy árulkodó, hogy miután megmérgezte s linzereket, a dobozokat csak úgy odavetette egymás hegyére-hátára. Nem foglalkozott azzal, hogy álltak azelőtt. Mintha fel se merült volna benne, hogy ez egyből idegenkezűségre utalna.

– De hát… Gondolhatna arra is minden eszes ember, hogy Kata verte le, mikor összeesett, s el se jut odáig gondolatban, hogy bűntény történt – hebegett Miklós.

– Ezesetben az éjszaka közepén hangos csörömpölésre ébredtünk volna. Legalább a nappaliban alvók.

– Mire célzol, Szilárd? – kérdezte élesen Lilla.

– Semmire. Csupán elmondtam, milyen látvány fogadott, s ebből mire következtettem elsőre. Ám mikor közelebbről vettem szemügyre a konyhát, feltűnt valami nagyon különös. A morzsák hiánya.

– Parancsolsz? – értetlenkedett Péter.

– Ha egy gondatlan, kétbalkezes gyilkos műve lett volna, mindenhol morzsahegyek állnának! Amikor megmérgezte a linzereket… amikor Kata összeesett… Morzsák kéne borítsák a pultot és a földet. De nem. Patikatisztaság fogadott. Egyedül a legszembeötlőbb dolog, a dobozhalom árulkodik hányaveti tettesről. Olyannyira, hogy eltöprengtem, mi van, ha csak el akarják hitetni velem, s a rövidesen érkező rendőrséggel, hogy az emberük figyelmetlen. Mert ezesetben akit keresünk, épp az ellentéte: nagyon is precíz, gondos illető. Akinek ráadásul kiválóan kell ismernie Kata szokásait. Nem elég megmérgezni a kedvenc süteményét, biztosítania kell, nehogy más egye meg a végzetes édességet. Tehát ez az illető számít rá, hogy Kata éjjel felkel torkoskodni. Csak olyasvalaki ismerheti ilyen jól, aki régóta vele él. S mint ahogy patikus jóbarátom az imént megerősítette gyanúmat, az átlagembernek igen nehéz ciánhoz jutni – ám egy kellően hitelesnek látszó, teszem azt, hadügyi dokumentum birtokában sokkal könnyebbé válik. Mit gondolsz erről, Pongrác?

Az egykori ezredes szeme összeszűkült. Megvetően felhorkant.

– Szép kis mese. Tudsz belőle bizonyítani bármit, vagy csak vádaskodsz a levegőbe?

– Kézzelfogható bizonyítékom nincs, de az események csak így illenek bele a képbe. A mérnöki gondossággal megtervezett tetthely, mely azonban pont ott bukik meg, hogy nem elég természetes, túl mesterkélt. Hiába akartad Miklósra terelni a gyanút, engem nem tudtál átverni. Ha pedig megérkezik a rendőrség, biztosra veszem, hogy rövid időn belül megtalálják a kompromittáló bizonyítékokat.

– Azt kötve hiszem, nem találnak semmit a bankszámlámon.

– Egy szóval se említettem a bankszámládat. Kellett volna?

Pongrác keze megfeszült. Elszólta magát. De nem adta fel. Gúnyosan elmosolyodott.

– Hát akkor sok sikert nekik!

Felállt, s kiment a szobából. A társaságra zavar telepedett.

– Most akkor… tényleg ő tette? – nyeldekelt Miklós. – És rám akarta kenni?

– Bizonyos vagyok benne – felelte Szilárd. – Tartok tőle, hogy nem tudtak megállapodni a pénz sorsát illetően. Ismerjük Katát: mindig utazni akart. Pongrác viszont az ilyesmit tékozlásnak tartotta. Nem bírta elfogadni, hogy ezt a célt szolgálja az a tizenhatmillió forint. A pénz utáni vágy erősebbnek bizonyult a szerelemnél… Igazán szomorú. De ez egyelőre spekuláció. Majd a nyomozás…

Hangos dörrenés rázta meg a házat. Szilárd szeme összeszűkült.

– Pisztolylövés? – kérdezte csendben Róza.

– Igen – felelte. – Mindennél ékesebb bizonyítéka annak, hogy igazam volt. Pongrác pedig úgy döntött, nem kíván szembenézni tettei következményeivel. Vesztett, hát kiszállt.

Sóhajtott, s letelepedett az egyik fotelba. Vártak némán a rendőrségre.