A kendergócpusztai probléma II. – Az Ábraember bosszúja (első felvonás)

 

A kendergócpusztai probléma II. – Az Ábraember bosszúja
Első felvonás

– Ezt megszívtuk, mint Kenderes Józsi a frissen sodort füvescigit – állapította meg Konstancia, a kendergócpusztai macskásnő.

– Éppen úgy, barátom, éppen úgy – sóhajtott két slukk között a nevezett.

Heten álltak körbe egy barbár módon feltúrt szántót: Konstancia és Endre, a Kendergócpusztai Hírlap szerkesztői, Julis, a Szivárványszínű Szemétláda (s egyszemélyben a Pletykagyűlés elnöke), Kenderes Józsi, a falu polgármestere és legfőbb marihuána-exportőre, Kala Pál, a kovács fia s a község első számú (és egyetlen) nihilista-alkoholista költője, Sálas, a káromkodós plüssbárány, valamint egy kapájára támaszkodó földműves. Hosszú percek óta meregették szemüket a tépázott termőföldre egyre elkeseredettebben. A falu sírját látták benne. S nem alaptalanul. Költségvetés híján nem néztek fényes jövő elé.

– Mi tehette ezt? – kérdezte sokadszorra Sálas, majd a földműveshez fordult. – Semmit se látott? Egész biztos?

– Kérem alássan, tegnap elvetettem a költségeket a maguk jelenlétében, ahogy kérték – kezdte. – Szép mélyre valamennyit, hogy gyökeret verjenek, s kövér termést hozzanak. Mikor hajnalban jöttem meglocsolni őket, már ilyen állapotban voltak.

– És a pénz? – így Kenderes Józsi.

– Költséget vetettünk, nem pénzt – emlékeztette a Szivárványszínű Szemétláda. – Azt nem tudjuk használni semmire se, legfeljebb adósságképzésre, ami ritka nagy ökörség volna. Meg persze az is igaz, hogy elvitték a költségeket, tehát pontosítok: adósságot se halmozhatunk fel.

– Így nem tudunk miből gazdálkodni – topogott Kenderes Józsi. – Költségvetés nélkül összeomlik a falusi apparátus, szeretett településünkből telepállás, majd telepfutás lesz, s azt vesszük észre, hogy volt, nincs.

– Nem eszik olyan forrón a kását – villant meg Sálas szeme.

– Hogyhogy? – kérdezte Kala Pál.

– Azért, mert megégetik a nyelvüket.

– Költői kérdés volt, nem vártam választ. Mellesleg, szerintem ez veszett ügy. Menjünk inkább a kocsmába és rúgjunk be.

– Nem tehetjük – ingatta a fejét Sálas. – Mi vagyunk a falusi bosszúállók, Kendergócpuszta Védelmezői.

– Én is? – lepődött meg a földműves.

– Jaj, dehogy! Magán kívül minden más jelenlévő, meg pár jelen nem lévő.

– S mióta? – firtatta Konstancia.

– Amióta elkergettük az Ablaki Ábraembert.

E ponton hőseink szava elakadt, mert erős gyanújuk támadt aziránt, ki felel a költségvetés összetúrásáért.

– Visszatért volna? – tördelte a kezét Endre. – Két éve, hogy elűzte őt a Borzasszony s a macskasereg. Azóta hírét se hallottuk. Miért most térne vissza?

– Tán azért, mert a történet címében szerepel, hogy „Az Ábraember bosszúja” – jegyezte meg fanyarul a Szivárványszínű Szemétláda. – S abban is biztos vagyok, hogy nincs egyedül.

– Vele lehet akár a réz… micsodájú bagoly is, nem hagyom, hogy elvegye tőlem a falumat! – csapott volna az asztalra Kenderes Józsi, ha lett volna előtte (így lendületes mozdulata a combjánál torpant meg, s csak azért nem kiáltott fel a fájdalomtól, mert olyannyira befüvezett, hogy alpesi rét nőtt a vastagbelében). – Bizalmat szavazott nekem a Pletykagyűlés meg a kendergócpusztaiak. Nem akarom eljátszani, még pókeren se. Kapjuk el a nyavalyást, aki ezt okozta, s tanítsuk móresre!

– Az olyan matematikai módszer, mit a Teri málnás… azaz deriválás? – vakarta a fejét Kala Pál.

– Hülye kérdésekre nincs most idő! – torkollta le Sálas.

– De ez költői volt…

– Attól még lehet hülye. A kettő nem zárja ki egymást.

– Srácok, ez a vita meddő – igyekezett leállítani őket Endre.

– Megvizsgáltad talán?

– Pál, még egy ilyen és ráülök a beeecses szádra.

– Elég most már! – szólt Konstancia is. – Fél óra múlva otthon kell lennem, mert ha nem etetem meg a macskákat, ismét kirohannak, mint Zrínyi Szigetvárnál. Szóval ötöljünk ki egy tervet.

Szándékát megerősítendő, kövér, hasas ötösöket vésett a porba. Mikor elég összegyűlt, nézték, tervformája van-e.

Az volt.

– Támadt egy ötletem. Légi hadtesttel, kelet felől – szólt a Szivárványszínű Szemétláda. – Állítsunk csapdát. Fedjük be a földet, mintha új költségvetést készítenénk, ám ez valójában hányaveti lesz. A síkos okádékon pofára vágódik, aki megközelíti a szántót. Mi itt várunk, s nyakon csípjük. Aztán háton, hason, karon és lágyékon is. Csak a rend kedvéért.

– Kegyetlen terv, barátném – jegyezte meg Konstancia.

– Hiába, a Hamlet harmadik felvonásának negyedik színe az egyik az enyémekből. Ott aztán van csapdaállítás.

– Akkor jóember, hallotta, mi a dolga – fordult a földműveshez Endre. – Addig mi előkészülünk. Hozunk husángokat, dorongokat…

– Meg füvet! – tette hozzá Kenderes Józsi. – Leheletemmel elkábítom, úgy betépek addigra.

– Rajta hát! – mondta ki a végszót Konstancia, mert már nagyon sietnie kellett a macskákhoz (az írónak pedig a buszhoz, ha nem akar elkésni büntetőjogról), s mindenki elindult a dolgára.

 

***

 

Sötét, csillagtalan éjszaka borult Kendergócpusztára. Olyan feketeség ereszkedett a vidékre, mint amilyen a Herpeszes Ödönke fejében van ott, ahol retorikai tudását tárolhatná. Még a tolvaj se indul betörni ilyen körülmények közt, mert az első saroknál kutyagumiba lépne vagy felkenődne egy villanyoszlopra. Hat hősünk mégis halált megvető bátorsággal lapult a szántót övező bokrokban.

Hogy lássanak, Endre mindannyiuknak adott egy-egy temus éjjellátó szemüveget, ami ugyan sokat nem segített, de legalább állati menőn néztek ki benne. Arra azért elég volt, hogy a közeledőket meglássák – ha lettek volna. Éjfélre járt, de senki és semmi nem bukkant fel.

– Nekem valami bűzlik – dörmögte Sálas.

– Az a hányaveti lesz – jegyezte meg Konstancia. – Az Okádék kommentekből szedtem, ezért párját ritkítóan penetráns.

– Szerintem megsejtették a csapdát – jegyezte meg Kala Pál. – Nem fognak eljönni.

E pillanatban, mintha szántszándékkal akarna rácáfolni, mozgolódás kezdődött a szántón. A föld recsegett-ropogott, morajlott, majd pillanatokon belül öklendező, köhögő, szitkozódó vakondok bukkantak fel méretes túrásokból.

– Azt a nekikeseredett viaszmolylárváját – köhögött az egyik. – Mi az a borzalmas bűz?

– Nem tudom, de tönkretette a bundámat – dohogott egy másik.

– Amikor elvállaltuk ezt a melót, szó se esett ilyesmiről – hőzöngött a harmadik. – Könnyű munkát mondott a főnök. Ezért veszélyességi pótlékként tíz kövér pajort kérek tőle.

– Mintha tehetnénk mást a feltétlen engedelmeskedésen túl – puffogott egy újabb.

Eközben Sálas felszisszent (bocsánat, bégetett):

– Beeeenne vagyunk a pácban. Az ellenfelünk a rettegett Mezopotámiai Vakondember.

– Miért rettegett? – kérdezte Kala Pál.

– Mert nagyon megijesztették.

– Költői volt…

– S melyikük a Vakondember? – firtatta Endre.

– Ő nincs itt. A képessége, hogy a világ összes vakondja engedelmeskedik neki. Bizonyára utasította őket, barmolják szét a költségvetést.

A rengeteg elszívott füves cigitől kába Kenderes Józsinak e pillanatban esett le, hogy mit (nem) lát, s emiatt ijedten felcsuklott. S mivelhogy a szántón vakondok és nem süketondok gyülekeztek, meghallották.

– Valaki van ott! – kiáltotta az egyik. – Kapjuk el!

– De hol? – kérdezte a másik.

– Áss a hang felé!

Visítozó vakondok áradata földet hányva maguk előtt indult meg, s hőseink alig tudtak félreugrani a sárlavina útjából. Rövidesen vad csata alakult ki, melyben senki se látott semmit (én se), úgyhogy sajnálatos rejtély marad, ki ütött-vágott-karmolt-harapott kit. Annyi biztos csak, hogy látványos küzdelem lett volna, ha jobb a természeti közvilágítás.

Talán mindenki otthagyja a fogát (hátha nő belőle fogefa), ha hirtelen éles villanással elő nem bújik a felhők mögé rejtőzött Hold. Ennek fénye a kendergócpusztaiak javára billentette a mérleget, mert e pár grammnyi fotonnal pont nehezebbé váltak a százhúsz kilónyi vakondtól. Fölényükkel élve legyűrték őket: Kenderes Józsi delíriumos kábulatot küldött rájuk, a Szivárványszínű hangos patálival kergette őket őrületbe, Kala Pál kalapált, Sálas hangos káromkodással lehetetlenítette el, hogy hangok alapján tájékozódjanak, Endre és Konstancia pedig husángokkal kergették őket. A vakondhat végül vinnyogva visszavonult.

– Nem sokon múlt – törölte meg homlokát Kenderes Józsi.

– Bizony nem – hallatszott egy ismerős hang a hátuk mögül. Döbbenten fordultak meg. A Vérteskozmai Borzasszony állt ott hálóingben és klumpában.

– Maga… hogy kerül ide? – nyögte leesett állal Konstancia, miközben említett testrésze után tapogatózott.

– Ezt a tájszót még nem hallottam a „köszönöm”-re.

– Hálásak vagyunk. Tényleg. Borzasztóan – szabadkozott Sálas. – Honnan tudta, hogy mi történik itt?

– Azok a vernyákoló vadbarmok felvertek legszebb álmomból. Akkor jöttem rá, hogy baj van. Ez a sötétség az Ábraember műve. Felküldte az egyik műhódját, ami leárnyékolja a fényjeleket. A vakondok pedig a Mezopotámiai Vakondember irányítása alatt állnak. S attól tartok, akad még szövetségese.

– Még több? – sápadt el Kenderes Józsi.

– Egyszer elkergettük. Tudja, hogy egyedül nem bír velem. Ha ilyen bátran tör be a területemre, erős szövetségesei vannak. Nem kockáztat. Mi se tehetjük.

– Főképp, mivel nincs kockánk…

– Józsi, csend! Nincs vesztegetni való időnk. A költségvetés széttúrása csak a kezdet volt. Egy nagyobb terv része. Meg kell állítanunk, mielőtt sikerrel jár. S ehhez szükségünk van valakire, aki bármennyi titokzatos lénnyel el tud és el mer bánni.

– Ismersz ilyet? – érdeklődött a Szivárványszínű.

– Igen. Matyit, a hatezer amperes pszichopatát, akit a Ráctótkörtési Speciális Bűnözői Elmegyógyintézet zárt osztályán tartanak fogva.