A kendergócpusztai probléma II. - Az Ábraember bosszúja (Második felvonás)

 

A kendergócpusztai probléma II. – Az Ábraember bosszúja
Második felvonás

A felkelő Nap vérszínű keretet vont a Ráctótkörtési Speciális Bűnözői Elmegyógyintézet sziluettje köré. A városszéli Tudomány téren álló szürke és komor épület még szürkébbnek és egyhangúbbnak tűnt, mint máskor. Bár ez alighanem a friss újrafestés hozadéka, nem a hajnali fényjátéké.

Kendergócpuszta Védelmezői úgy méregették a magas és meredek falakat, mint Herpeszes Ödönke a tizedik túrógombócot – kételkedtek abban, hogy elbírnak vele. Márpedig bejutnak, vagy szeretett falujuk az Ábraember karmai közé kerül – ha a Borzasszony nem téved.

– Biztos ez az egyetlen esélyünk? – kérdezte a Szivárványszínű Szemétláda.

– Másszon rám Kiskunharaszti Fekveálló Bodobácslény, ha nem – fújt a Borzasszony. – Az a srác, akit velünk srégan szembe, balról a második rácsos ablak mögött tartanak fogva, a legerősebb különleges képességű ember, akit ismerek. Gyerekkorában kíváncsiságból megevett egy konnektort, azóta áramot tud termelni. Ám ez kiégette az agyi félelemközpontját, ezért olyan vakmerő lett, mint egy pszichopata… talán az is. Egy a lényeg: ő az egyetlen, aki elbír egyszerre több titokzatos lénnyel egymagában.

– Tulajdonképpen miért zárták börtönbeeeeee? – érdeklődött Sálas.

– Az most részletkérdés.

– S miért nem tartasz velünk kiszabadítani? – így Konstancia.

– Mert előfordulhat, hogy közöm van az idekerüléséhez.

Hőseink a szemüket forgatták, de nem szóltak semmit. Inkább utoljára átvették a tervet.

– Tehát, én és Julis eltereljük a személyzet figyelmét – kezdte Endre. – Bevetem riporteri képességeimet, s kifárasztom őket interjúkérdésekkel, miközben Julis mind a hét színével gyengíti az ellenállásukat, egészen addig, amíg mellettünkülés lesz abból.

– Eközben a gyerekek segítségével feljutunk a hatezer amperes pszichopatánk cellájához – folytatta Konstancia a macskáira bökve. – Sálas felmászik, bedob egy csomag alutasakost a rácsok közé, mire az éhes kicsinyeim széttörik azokat Kala Pál apjának szerszámaival, hogy kajához jussanak. Végül a Borzasszony segítségével felhajítjuk az ablakba Józsit, aki kenderfüsttel kábítja el Matyit, majd Sálassal együtt kicsempészik. Ha zuhannának, elkapjuk őket. Minden világos?

– Mint a Nap! – bólintott mindenki nevében a Szivárványszínű.

– Hol van itt mintanap? S mitől lett mintaértékű?

– Ne most, Kala Pál!

– Kicsoda?

– Elég, vagy szitkozódni kezdek! – figyelmeztette Sálas. Az önjelölt poéta elhallgatott. Nem akart felbosszantani egy káromkodós plüssbárányt.

A csapat kétfelé vált, a kedves Olvasónak viszont szerencsére nem kell, mert egymás után beszélem el a cselekményszálakat.

Cselekményszál1.: Endre és Julis határozott léptekkel közelítették meg az elmegyógyintézet bejáratát. Borzongtak, ahogy közeledtek hozzá. Öreg börtönnek tűnt, nem zárt osztálynak.

– Ez az egyszínűség rémes – dörmögte Julis. – Remélem nem tompítja a képességemet.

Ami azt illeti, erősítette. A személyzet olyannyira hozzászokott a szürkeséghez, hogy mikor megpillantották az ajtón betrappoló Szivárványszínűből áradó haragoszöldet és hupililát, azt színbólikus jelnek vették, hogy elkezdhetnek bowlingozni. Amelyiknek ez nem volt elég, azt Endre rohanta le, s kezdte interjúztatni címlapszerepléssel kecsegtetve, a maradék néhánynak pedig Julisunk csapott egy kiadós patáliát Hamlettel fűszerezve.

Cselekményszál2.: a tükörsima börtönfal nem jelentett akadályt majdnem kéttucatnyi, farkaséhes (helyesebben: alutasakos-éhes) macska számára. A Borzasszony felhajította az ablakpárkányra a csalit, mire a négylábú sereg tülekedve-nyávogva megindult. Sálas üstökön ragadta az élen nyargaló Rozáliát, így pillanatokon belül Matyi ablaka előtt termett. Felkapta az elemózsiát, s a cellába dobta. A macskák méltatlankodó sápítozás közepette adogatták egymásnak a lentre készített kalapácsokat és fogókat, s vad haraggal estek neki a rácsoknak. Rövid, egyoldalú küzdelem után úgy jártak, mint Oppenheimer: áttörést értek el a Tudomány terén. Nyávogva vetették magukat az alutasakosra, a Borzasszony pedig Kenderes Józsit az ablakpárkányra. A férfi csak azért nem ordított a rémülettől, mert előrelátóan elbódította magát egy jó adag spanglival. El is aludt röptében, s csak Sálas veretes szitokáradata keltette fel:

– Ébredj, te anyaszomorító bánatoskalács-pofázmányú, beeeeléndekszagú, gyehennára való, koboldfülű, hínáragyú, csempefogú retektelep!

– Jesszumpepe! – kiáltott ijedtében Józsi, s a cellába ugrott. A riadalomtól csuklani kezdett, aminek következtében kétszáz százalékos lett a benti levegő kenderkoncentrátuma. Ez pedig indikálta, hogy minden bent tartózkodó bódult állapotba került (kivéve a macskákat, akik addigra már befalták az alutasakost zacskóstól-mindenestül, s kajakómába szenderültek).

– Add ki a pszichopatát! Gyorsan! – sürgette Sálas Kenderes Józsit.

– Nem találom! – idegeskedett a delirizált polgármester.

– Mi az, hogy nem találod, egy kör alakú cellában vagy!

– Hát de itt nincs ember, csak…. JÁÁÁÁÁÁÚÚÚÚÚÚ!

Ezt a fájdalmas kiáltást pokoli gyorsan követték az események. Józsi kihajított valamit az ablakon, ami elsodorta Sálast, s megrázó élményben részesítette – volna, de a plüssállatok szerencsére nem vezetik az áramot, még közforgalom elől el nem zárt magánúton se. A kizuhanókat Józsi követte, jajveszékelése ugyanis megriasztotta a macskákat, akik együttes erővel spuriztak ki ott, ahonnan jöttek, s mivel többük karma a polgármester nadrágjába akadt, magukkal cibálták őt is. Konstancia mindezt látva csak sóhajtott:

– Átlagos nap Kendergócpuszta vonzáskrzetében.

Azzal felhívta Endrét, hogy véget vethetnek a színjátéknak, megvan, amiért jöttek.

Amikor azonban körbeállták Sálast és a kezében szorongatott izét, nem tudták pontosan, mi az, amilyük van. Kedvenc plüssbárányunk egy hasított ujjú patát szorongatott, mely fölött egy áttetsző agy lebegett. A látványt nem tudták mire vélni.

– Mi a szösz ez? – kérdezte nagyokat pislogva Kala Pál. – S ez most nem költői kérdés.

– Nem vagyok én semmiféle szösz! – hallatszott az izéből. – Nem egyértelmű? Én egy pszichopata vagyok! Mégpedig Matyi, a hatezer amperes pszichopata.

Azzal fényes villanást követően emberré változott. Egész jóképű legénynek tűnt, azt leszámítva, hogy elektromos szikrák pattogtak ujjaiból, szemében pedig baljós fény villogott (azon túl persze, hogy szó szerint fénylett az írisze… nem átvitt értelembe; két apró elemlámpaként világítottak).

– Nagyon untam már magam odabent – sóhajtott. – Köszönöm, hogy kiszabadítottatok. De pontosan kik vagytok?

– Kendergócpuszta Védelmezői, a falusi bosszúállók – mutatkozott be mindnyájuk nevében az éppen visszatért Szivárványszínű. – S azért jöttünk hozzád, mert a segítségedre szorulunk.

– Nofene, mi történt?

Elmondták. A hatezer amperes pszichopata gondolkodóba esett.

– Egy dolgot tisztázzunk – kezdte, s szúrósan a Borzasszonyra nézett. – Az, hogy nem pörköltelek hamuvá, nem jelenti, hogy megbocsátottam. Sértődékeny és haragtartó vagyok. De félreteszem az ellenérzéseimet egy darabig, viszont utána számolunk.

– Húszig? – reménykedett a Borzasszony.

– Negyvenhatmillióig. Ha jókedvemben találsz.

A többiekhez fordult:

– Ismerem az Ablaki Ábraembert. Mindig a máséra feni a fogát, mert neki alig jutott. Sötét árnyékból van, lenyomat csupán, egy ábra, el akar hát mindent nyelni, hogy valódibb legyen. Régóta szövi a terveit. De eddig nem jutott egyről a kettőre, mert nem tud összeadni. Ám most szövetségesekre talált.

– Matektanárokra? – kérdzte Kala Pál.

– Nem. Wannabe-lényekre.

– Mikre? – pislogott Konstancia.

– Wannabe-lények. Olyanok, akik nagyon titokzatos lények akarnak lenni, de nem kapták még meg ezt a státuszt. Valószínűleg azt ajánlotta nekik, hogy segít elérni céljukat. Mert ahhoz nem csak képességek kellenek, de hírnév is. Mondjuk egy falu elfoglalása. Tudom, hogy megy ez, mert én is titokzatos lénnyé próbáltam lenni. S meg is keresett. Fűt-fát ígért, szövetkezni akart. Nemet mondtam neki.

– S milyen rosszul tetted, Matyikám! – harsant a fák közül egy gúnyos hang. Ki rémülten, ki dühösen, ki kendertől kábán fordult oda. Hangyamájnyit lepődtek csak meg azon, kit látnak. Az Ablaki Ábraember állt velük szemben csípőre tett kézzel.

– Bátor vagy, hogy idetolod a képed – förmedt rá a Borzasszony. – Múltkor is elbántunk veled.

– Lehet, de akkor a ti földeteken voltunk. Ez pedig az enyém.

– Micsoda? – hökkent meg Matyi.

– Bizony, te szerencsétlen flótás, itt születtem! Pont azon az ablakpárkányon, amit az imént összebarmoltatok. Üdvözöllek titeket az otthonomban!

– Hát így érezted meg, hogy itt vagyunk – sóhajtott a Borzasszony. – S mit teszel most? Börtönbe zársz minket?

– Ó, azt megteszik majd az őrök. Mind az én embereim. Azt hittétek, működhet a vacak színjátékotok? Felkészültem rád, Szivárványszínű Szemétláda! Ezek színvakok! Csak blöfföltek, hogy feltartsanak titeket, míg ideérünk.

– Ideérünk? Skizofrénnek tetszik lenni? – érdeklődött Kala Pál.

Az Ábraember nem felelt; kijátszotta a taktikai költői kérdést. Csak füttyentett, mire megmozdult a föld és vakondtúrások százai jelentek meg hőseink, s furábbnál furább szerzetek ellenfelük körül. A Borzasszony elsápadt.

– A Mezopotámiai Vakondember… Az Atlantiszi Kapormókus… Az Arkansasi Menyétlábú Vidradisznó… az Ülveálló Tollpihe…

– Bizony, te borzalmas vakarék, ők állnak mellettem! És még rengetegen leszünk! Megdöntjük a jelenlegi titokzatoslény-rendszert, s mi leszünk az új uralkodók! Elűzzük magát a réz… tudjátokmijű baglyot is!

– S velünk mi lesz? – vonta össze szemöldökét Sálas.

– Természetesen börtönbe vetlek titeket. Itt, ezen a helyen. Politikai foglyaim közül az elsők lehettek, hát nem fantasztikus? És Kendergócpusztát teszem meg új birodalmam fővárosául. Tripla bosszú, három légy egy csapásra… Vagy lehet, hogy több, nem tudok számolni.

– Abból ugyan nem eszel! – dühödött meg Konstancia. – Nem adjuk olcsón az irhánkat! Macskák, előre! Aki elsőnek tépi szét azokat a rondaságokat, dupla adag főtt halat kap!

A nyávogó sereg támadásba lendült, ám ugyanekkor a Vakondember is elbődült:

– Vakondok, védjetek minket!

Fekete, bársonyos sorfal állta a macskák útját. Azok teljes erőből nekik estek, de a vakondok visszatámadtak – igaz, vaktában karmolásztak, de így is eléggé lelassították a rohamot. Ezt látva Julis lendült akcióba, jól irányzott sértődéssel igyekezett megtörni az Ábraember magabiztosságát, de az Ülveálló Tollpihe csiklandozással harcképtelenné tette. A többi lény is rájuk vetette magát: Endre bármilyen gyorsan hadarta kérdéseit, allergiás volt a kaporra, s rövidesen tüsszögésbe fúlt mindegyik, amit a Kapormókusnak szegezett volna; Sálas és Kala Pál a Menyétlábú Vidradisznó kíméletlen szorításában megmukkanni se tudtak, nemhogy káromkodni vagy költői kérdéseket feltenni; a Vakondember pedig lassan a Borzasszony fölébe keveredett. Kenderes Józsi és Matyi, a hatezer amperes pszichopata tartottak csak ki, őket nem tudták megközelíteni – illetve pár vakond megpróbálta, de menten elaludtak a kenderfüsttől. Konstancia védelmükből irányította a macskákat, ám azok egyre fáradtak.

– Adjátok fel! Nem győzhettek! – kacagott az Ábraember. – Az őrök is közelednek.

S valóban: tökéletesen egyforma, szürke szemű, hajú, öltözékű őrök loholtak feléjük bilinccsel és gumibottal. A felese volt tréfa… vagyis az pont nem, mert a legkomolyabb szándékkal hajtott fel a medvebőr köpenyt öltő Ábraember. Ezt látva Matyi a földre köpött:

– Én sose adom meg magam! Ahhoz túl vakmerő vagyok. Itt és most nem győzhetünk, de visszatérünk, s akkor leszámolnuk veled, Ábraember!

– Elfutsz? Hagyod fogságba esni azokat, akik kiszabadítottak? – gúnyolódott az.

– Csak ideiglenesen. A Borzasszony pedig megérdemli. Haragszom rá. Egy a lényeg: lehet, bosszút álltál ma azokon, akik egyszer legyűrtek, lehet, rövidesen elfoglalod Kendergócpusztát, de uralmad nem lesz örökéletű. Hallani fogsz még rólam!

Azzal villámokat lőtt szerteszét, mire a közeledő őrök s az Ábraember kénytelenek voltak lebukni. Mire felnéztek, Matyi, Konstancia és Kenderes Józsi sehol se voltak.

– Utánuk! – ordította az Ábraember. – Nem szökhetnek meg! Ezeket pedig vessétek rács mögé! – mutatott foglyaira.

Parancsát azonnal teljesítették. A rab kendergócpusztaiak dühösen, s rettegve tűrték, hogy megbilincseljék őket.

– Mi lesz most velünk? – mormogta Endre. – Van esélyünk?

– Azt hiszem, igen – felelt halkan a Borzasszony. – Az előbb az ábraember felhajtott egy pohár berkenyepálinkát. Előre ivott a medve bőrére. Az ilyeneket nem szereti a karma. Talán van esélyünk. De csak Matyiékban bízhatunk.

Ez egyiküket se nyugtatta meg igazán. Komoran lépdeltek a Speciális Bűnözői Elmegyógyintézet felé. Mögöttük hangosan kacagott az Ablaki Ábraember: bosszúja betejesedett .(Nem, ez nem elírás; szó szerint tejjel töltötte meg a cellákat, amikbe hőseinket dugta, s ott is maradnak, amíg nem jön el a következő évad... merthogy ez egy zárórész. Nem happy end? Bocsesz, majd a következő az lesz. Talán...)